A fák fölött

Nyakadban hordtál 

egykoron, most lám elférsz

két tenyeremben.

216 év

Nagyon rossz mikor az ember elveszíti egyik szülőjét, de utána mégis ott van egy kapaszkodó a másik személyében. És habár tudja a megváltoztathatatlant, mégis-mégis reméli, hiszi, hogy az a másik még soká itt lesz.
13 év elég hosszú, és mégis annyira kevés, annyira hamar elfogy.
Szembesülni a ténnyel, hogy az ember végképp árva lett....nem is tudom mikor értem majd ezt meg teljes tudatommal, mert most még valószerűtlen. Most még csak olyan, mintha majd nemsokára megint haza mehetnék, és apu főzi a kondérnyi kajákat, aztán majd veszekszik velünk: Csomagoljatok, csomagoljatok, mit csináljak én ezzel a sok ennivalóval???
De már nem fog veszekedni velünk senki. Senki nem főz már nekünk karácsonyi meg húsvéti meg szülinap lakomákat, senki nem bicajozik hajnalban a pékhez, hogy mire kelünk, ott legyen a friss sütemény, és a megfőzött kávé sem vár majd a piros pikszisben a konyhában.
Napok óta melankóliás vagyok, rám ült a szomorúság, mintha többé nem is akarna innen elmozdulni.
Persze tudom, hogy elfog. Majd idővel, majd szépen lassan...csak az ember képes legyen kibírni addig.
Napok óta csak emlékek hada jár-kel a fejem zegzugaiban, ezernyi apró dolog.
Mikor egyszer régen apu el akarta nekünk mondani, mi a kívánsága, így kezdte: "Ha pillanatnyilag meghalok...."
Hatalmasat hahótáztunk: Jól van Papa, de csak pillanatnyilag halj meg!

Az egyik legvidámabb, legéletigenlőbb ember volt a világon. Erre kell gondolnom, ezt kell tovább vinnem örökségként! Muszáj!


Unokája Kata, aki baba korától rengeteg időt töltött a nagyszülőknél, így írt róla:

"Örökké szeretni foglak.
Nem csak nagypapa voltál, hanem apuka is, az életem legelső és legerősebb szerelme.
Az életem legnagyobb hőse. Akire mindenki felnézett, akinek életerejét ámulva figyelték. Az a végtelen jóindulat és szeretet ami belőled áradt,az a fel nem fogható önzetlenség, egy életen át elkísér majd.
Azért a húslevesért, amit főztél, azért a nótázásért két pohár száraz bor után, azokért a szülinapokért, azokért a nyarakért, amikor beléd kapaszkodtam a bicikli hátulján, azokért hétvégékért amiket melletted tölthettem, örökké hálás leszek.
Azt mondtad, mindig azt mondtad 300 évig fogsz élni. Lecsaltál 216 évet, Papa. Kérem azt a maradék 216 évet.
Azt a maradék 216 szülinapi sütögetést, azt a 216 töltött paprikát. Szeretnék még neked legalább 216 könyvet venni, és nézni ahogy olvasod. Szeretnék még legalább 216 alkalommal feküdni és hallani ahogy együtt énekelsz a Dankó rádióval.
Ez talán a legnagyobb fájdalom, amit 26 év alatt éreztem, és ez még 216 évig fog tartani.
Remélem a nagyival bepótoljátok az elmúlt 13 évet.
Örökké szeretni foglak Titeket. Végtelenül hiányoztok. ❤"

Potyogós

Ma reggel boldog voltam, mert sikerült valami jót tennem.
Nem direkt, csak úgy hozta a véletlen.
Egyik nénivel beszélgettünk az udvarán, mikor fél szemmel láttam, hogy az istálló ajtajában a földön, beleolvadva a szürke porba mintha mocorogna valami. Jobban odapillantottam, hát egy csepp tollpamacs az. Kicsi, drága, édeske madárfiók. Még nagyon pici. Benn az istállóban pedig idegesen cikázik a plafon alatt fecskemama.
Nézem-nézem, hol lehet a fészek, kérdezem Maris nénit is, meg is látom hamar egyik gerendához tapasztva. Nosza, ott egy kissámli, ami igaz billeg mint a fene, de tenyeremben a fiókával felágaskodok rá és behelyezem a sárzsebbe. Valahogy gyanús, nagyon üresnek tűnik. Kérdezem Maris nénit van-e másik fészek, vagy tán kirepültek már a fiókák? Másik fészek van, igen, ő nem tudja kirepültek-e, de minden hajnalban jön és kinyitja az istállóajtót, hogy tudjanak ki-bejárni. Miért nem hagyja nyitva-kérdezem, mire azt válaszolja, jönnek a rókák meg a nyestek. Hát igen, nálam is előfordult már sajnos, hogy épp csak kikeltek a rozsdáskák, másnapra el is tűntek, az utálatos nyest elhordta őket mind. Meghatódom Maris néni gondoskodásán, pedig nehezére esik már a járás, mégis hajnalonként útra kel hátra az istállóhoz.
Nézelődöm hát tovább, rálelek egy másik gerendán egy másik fészekre. Ez lesz az! Magasabban van, mint az első, ide már hokedli köll, de van az is egy ilyen régi istállóban, felállok, benyúlok óvatosan és meglepődök. Hoppá, ebben még csak tojások vannak, még sem járok jó helyen.
Vissza minden! Első fészeknél újra ugrás, most már inkább a nem billegős hokedlira, és óvatos vizsgálódás. Ejnye a kis büdös mindenüket, hát úgy meglapultak a fészek alján a többiek, hogy nem vettem észre őket. Így már minden rendben. Kicsi drága fecske babák nagyra nőjetek!

Ridikül

Az öregotthon folyosóján összeszaladtunk Maris nénivel, aki teljesen fellelkesülten kezdett beszélni:
-Azt hittem benne voltál a Ridikülben!! Nézem, nézem, há ez rokony, jaj, há ez Erika!!!
-Tényleg??-kérdeztem hasonlóan fellelkesült hangon, hogy igazodjak hozzá-És miről beszéltem?
-Azt nem tudom.

Bár mindenki...

Sok temetésre járok, gondolom az átlagembernél sokkal többre.
Van amikor elsírom magam még mindig, van, hogy csak állok-állok és már semmit nem érzek, nem tudom mitől függ ez, mitől nem. Általában én már előbb búcsúzom. Ha benti lakó és még ott érem mielőtt elviszik, óvatosan felemelem a fehér lepedőt, elköszönök, megsimítom az arcát, kezét, volt akit meg is csókoltam búcsúzóul. De számomra ezek már üres testek, hidegek, kemények, csupán valamiféle papírdobozok, amiket kiraknak a bolt elé, miután kipakolták belőlük a polcra az árut.
De bennem ezernyi élő emlék.
Van olyan nénim, aki több éve meghalt, mégis benézek mai napig az udvarába ha ott megyek el, és nem tudom megszokni, hogy már nincsen. Van, kinek meglátom a fényképét itt a gépemen, és eszembe jut sok kedves kis epizód, számtalan szeretetmorzsa, s már pityergek is.

Az idei esztendőből még alig telt, de már annyi rossz dolog történt, hogy egész évre elég lenne. Csak temetünk egyfolytában, és más egyéb tragédiák is árnyékolják kis kollektívánk életét. Szerencsére összetartó csapat, eddig még senki nem maradt vigasz, támasz nélkül, s ez rettenetesen sokat jelent mindannyiunknak.

Nyáron lesz hetedik éve, hogy véletlenségből belecsöppentem ebbe a szakmába, vagy inkább hivatásba, bár hitem szerint nincsenek véletlenek. És bár hiába halt már meg sok kedves saját gondozottam ez idő alatt, most történt először olyasmi, ami szerdán történt.
Egyik olyan nénimet temettük, aki már nem lakott otthon, az állapota rosszabbodása miatt lánya elvitte magához, s ott éldegélt vele. Karácsonykor beszéltünk telefonon, elmesélte, hogy ott is van "dadája", mint amilyen én voltam. Nagyon örültem, mert erőteljes, élettel teli volt a hangja, nem olyan kis gyámoltalan, és zavarodott, mint mikor elköltözött a faluból.
Ez katolikus település, a szokásos ceremónia zajlik, de most  a református vagy egyéb temetésekhez hasonlóan felsorolták Maris néni életútját is, fontosabb állomásait, jellemző tulajdonságait, s végül a családot, hogy kiktől búcsúzik: gyerekeket, unokákat, dédunokákat, szomszédokat, barátokat s végül engem és másik gondozóját is.
Csak álltam és álltam, mint akit különös nagy tisztesség ért, nem is tudtam hirtelen hová lenni. Az otthonban lakóknál van, hogy megemlékeznek a nővérkékről, de ilyen, hogy engem név szerint említsenek a hét év alatt még sosem fordult elő.

Nagyon nagy vigaszom volt, mikor megtudtam, hogy Maris néni szépen halt meg. Reggel felébredt, kiment, de mondta a lányának, még kicsit visszabújik, míg készül a reggeli. Mire a reggeli elkészült, ő már végleg elaludt.
Előző nap ünnepelték a születésnapját, köszöntötte a család, boldogan készült a húsvétra.

Óóó, bár mindenki így halhatna meg!

Az utolsó

Ma az utolsó 
hófolt is patakká vált
ócska tetőmön.


https://www.youtube.com/watch?v=SeBdCR4FUzg

Bővült a túracucc repertoár

Rég álmodott vágyam teljesült tegnap, mikor- igaz elég sokára-, de megérkezett a postán Huba hátizsákja. Sokat keresgéltem, nézegettem a neten, latolgattam, számolgattam, mert nem olcsó mulatság, még az én profi kis Zajo zsákomnál is drágább. De hát világéletemben spórolós fajta voltam, már gyerekként is hihetetlenül be tudtam osztani a dolgokat, anyutól örököltem ezt az elég előnyös tulajdonságot. Kobakom és tesóm lánya is ráütött, ők éppen telefont illetve autót vettek maguknak a napokban az összerakosgatott pénzecskékből.
Ha meg végül megvan a rávaló, ilyesmire sosem sajnálom, ahogy a kötélre, beülőre, karabinerekre, reverzóra, sisakra meg a többi túrás-mászós dologra sem sajnáltam. Nekem ezek ezerszer többet érnek, mint mondjuk egy új asztal vagy szekrény vagy ilyesmi. Tökéletesen megfelel a szüleim régi 40 éves gáztűzhelye, a kisgyerekkorom emlékeiben élő konyhaasztalunk, nagybátyám szüleinek kredence, vagy a ki tudja hány éves hokedlik. Megfelelnek a célnak, szeretem is őket, lelkük is van, eszembe sem jut lecserélni valami modernebbre vagy menőbbre. Nem mondom, hogy szegényesen élek, de azt hiszem rém egyszerűen.
Szóval megérkezett a kutyahátizsák, nagy izgalommal bontottam ki a csomagot és örömmel szemléltem az új szerzeményt. Végre nem nekem kell majd cipelnem nyári melegekben a dupla mennyiségű vizet, meg az uzsonnát, lesz fegyverhordozóm. Sőt még ahhoz is elég tágas, hogy pulóver, esőkabát vagy egyéb holmik is beleférjenek, ha az én batyum túl nagy lenne.
Fel voltam készülve, hogy csak folyamatosan, lassan lehet majd hozzászoktatni Hubát.
Az első próba elég jól sikerült, könnyen rá lehet adni, kényelmesnek tűnik, klasszul ki van bélelve, a csatok eldugva, hogy ne nyomják őt, nagyobb zsebek, kisebb zsebek, fém karika a póráznak, a tetején fül, ha meredeken segíteni kell a kutyának, szóval rendkívül profi.
Vártam a reakciókat, mint pl. hátrázogatás, foggal-körömmel való leszedéssel próbálkozás, idegeskedés, de semmi sem történt. A fiatalúr úgy viseli a zsákot, mintha azzal született volna a hátán. Hiába,no, igazi túrakutya tökéletesen tudja mi a dolga.

Ha még egyszer találkozunk

Egyik nénimnél összefutottam régi munkaadómmal és barátnőmmel, Katikával. Napközben nem igazán szoktunk találkozni, meg is örültünk egymásnak.
Úgy egy óra múlva betértem Ildi kisboltjába, hogy bevásároljak az öreg tanár néninek, hát nem ott van megint Katika. Vigyorogtam is nagyot, mikor megláttam:
-Ha legközelebb találkozunk fizetsz!
-Mit?
-Hmmm...mondjuk egy konyakot!-kacagtam rá cinkosan.
Válogattam a polcokon, épp lekvárt kerestem, Katika már a pénztárnál fizetett, majd hallom a hátam mögül:
-Maszi!!
Megpördültem a sarkamon, ránéztem Katikára, és hatalmasat hahótáztam.
Felém nyújtott kezében ott villogott egy csavaros kifli, vagy aki nem ismeri ezt a szakszót egy kis üveg konyak, olyan, amit az alkeszek szoktak munkába menet a bolt előtt inni.
-Te bolond vagy, bruhahaha! Most mit csinálja ezzel, mit fognak szólni az emberek??
-Majd oda adod az egyik néninek.
-Hát pont erre van szükségük. Pont erre. :-D

Fő az egészség!

A 84 éves Vilma néni és a 93 éves Károly bácsi több mint hatvan éve házasok. Egyik ül az egyik széken, másikuk a másik széken, megy a Mária rádió, kinn potyog a hó, jómagam beindítottam egy mosást, szép békésen melegszünk hárman a konvektornál.
Hirtelen megszólal a telefon, a mellette ülő, demens, járókeretére dőlő Vilma néni lassan odafordul, felveszi. Férfi hang darál a kagylóban, ez kívülre is hallható, de a beszéd nem érthető.
Talán valamelyik párt invitál a szavazásra géphangon.
-Micsoda ez? Micsoda ez?-értetlenkedik Vilma néni, mire Károly bácsi nehézkesen feltápászkodik, oda totyog és átveszi a kagylót.
-Halló, tessék!
A hang újra elkezd darálni, de Károly bácsi határozottan közbevág:
-Mi nagyon egészségesek vagyunk! Nincs nekünk semmi bajunk!
Most már érthetően hallatszik a válasz:
-Óóó, uram, akkor gratulálok...
De Károly bácsi mit sem törődve a gratulációval és a továbbiakkal, már rakja is le a kagylót, belefojtva a szót a csodakenőcseit vagy egyebeit reklámozó úriemberbe.
Egyszerre tör ki mindhármunkból a hangos hahótázás.
Hiába, a 93 éves Károly bácsinak vág az esze mint a borotva és ezt a demens Vilma néni is nagyra értékeli. Hát még én!

Melegedő hajléktalan macskáknak :-D

Kihívás napja

Spartan, triatlon, ultramaraton?? Ehh, piha!
Télen, nyáron újabb és újabb kihívások, megoldhatatlannak tűnő feladatok, szinte leküzdhetetlen akadályok, valódi fizikai és mentális megterhelés!!
Ha valami igazán keményre vágysz, gyere falura házi gondozónak!

Valentin-tin-tin

A 83 éves Ilonka néni Valentin napi sms-t kapott. Elhűlve és egyben vigyorogva olvastuk összedugott fejjel.
El is újságoltam a főnöknőmnek:
-Képzeld, Ilonka néni ilyen sms-t kapott: "Nem csak Valentin napon gondolok Rád szeretettel!"
-Húú, Pipulka! -néz rám huncut szemekkel velem szinte egyidős főnökasszonyom. Azt hiszem le vagyunk maradva!!

Fahegy

-Kobak, hozol be fát?

Hozott.

És épített nekem egy Everestet. 

A kávé

-Halihó! - kiabált egy vékony hangocska.
Zsuzsa ijedten ült fel az ágyban, és körülnézett. A szoba ugyanolyan volt, mint a többi reggelen. Minden a helyén.
-Huh… -sóhajtott, és egy pillanatra visszadőlt a párnára- azt hiszem még nem ébredtem fel teljesen.
-Halihóó! - hallatszott újra, de most már kicsit türelmetlenebbül.
Zsuzsa kerekre nyílt szemmel, lassan újra felült és óvatosan körbejáratta tekintetét. Hátborzongató ugyan nem volt a dolog, de határozottan furcsa.
-Mi lesz már?! – csörrent valami mérgelődve lentről az ágy mellől.
A földön csinos kis tálcán kávéscsésze ugrált. A tejszínhab szigete félig már elmerült a sötét lében.
-Vedd el! Nehéz tartani.
Zsuzsa erősen összeszorította szemeit, majd újra kinyitotta. Hiába, ez tényleg nem álom.
Lassan lenyúlt a tálcáért, majd még lassabban felemelte.
-Hhh…na végre! – méltatlankodott az előbukkanó barna sipkás aprócska figura – Én nem értem ezeket az embereket! Agyba-főbe olvassák a meséket a gyerekeiknek, aztán ha odakerül a sor…ehh megszokhattam volna már.
-Elnézést, – mondta megszeppenve Zsuzsa – de te ki vagy?
-Ki, ki? – dúlt-fúlt a kis méregzsák – A hétfejű sárkány!
Némi hallgatás után Zsuzsa újra próbálkozott:
-Én…Zsuzsa vagyok.
-Én meg kérem tisztelettel a Kávéhozó Manó - mondta most már kissé megenyhülve a vakarcs.
-Kávéhozó Manó??
-Na, gondolhattam volna. Ez se hisz nekem.
-Én azt nem mondtam, csak…
-Inkább idd meg a kávédat, – vágott közbe a manó – mert már jégkockák úszkálnak benne!
Zsuzsa szófogadóan elkezdett kavargatni, majd óvatosan, de most már határozottabban megkérdezte:
-Édesítő van benne vagy cukor?
A manó fáradtan sóhajtott:
-Instant és édesítő van benne.
Aztán egy leheletnyit elbizonytalanodva hozzá tette:
-Úgy szereted, nem?
Zsuzsa rögtön megérezte, hogy most nyeregbe kerülhet.
-Háát…tulajdonképpen…
-Nem úgy szereted?- hebegett rémülten a manó.
Zsuzsa felkacagott:
-Nyugi! Nem fog téged felelősségre vonni a manórendőrség.
-Akkor jó – könnyebbült meg a barna sipkás.
Most már barátok vagyunk? –kacsintott Zsuzsa.
-Barátok – mosolyodott el végre a manó, majd felmászott az ágyra.
-Hű, de jó itt. Kicsit fárasztó ez a reggeli szolgálat.
-No, akkor pihenj egyet!
Zsuzsa élvezettel kortyolgatta a kávét, miközben az ablakon besütött a nap.
-Mondd! Mi szél hozott erre?
-Mi szél hozott, mi szél hozott?- fortyant fel újra a Kávéhozó – mintha te nem küldözgetnél állandóan manókat ide-oda! Hol vidámítót, hol gyógyítót, hol segítőt, hol szeretgetőt. Soroljam még?
-Tényleg!- hökkent meg Zsuzsa – De én azt hittem…
-Rosszul hitted!
-Na ne légy már ilyen morcos.
-Óó, el se tudod képzelni mennyi dolgom van. Egész álló nap rohangálok fel-alá, annyi helyre küldözgetnek. És megjegyezni azt a sok igényt! Manci néni tejjel, Imre csak simán, Marika, a postás cukorral és tejszínnel, a sarki boltos az eszpresszót szereti, míg Béla bácsi kizárólag tűzforrón issza.
Zsuzsa mosolyogva letette az üres csészét, majd megpöccintette a manó orrát:
-Tudod mit? Pihenj egyet, addig én főzök neked egy finom kakaót.
A sipkás szeme felragyogott:
-Tényleg?
Zsuzsa bólintott és kisétált a konyhába.
Pár perc múlva megszólalt a telefon.
-Tessék!
-Szia anya!
-Szia! Jól telik a kirándulás?
-Nagyon jól! Rengeteg képet készítettem. Szerdán négy óra körül érünk a pályaudvarra. Ki tudsz jönni értem?
-Hát persze.
-Anya te jól vagy?
-Igen, remekül. Épp meglátogatott a Kávéhozó Manó.
Hirtelen csönd lett a vonal másik végén.
-Itt vagy még?
-Itt, csak…
-Valami baj van?
-Nincs…anya, hmm…nem vagy lázas, vagy ilyesmi?
-Dehogy. Nyugodj meg kicsim, tényleg remekül vagyok.
-Hát akkor…szia.
-Szia! Vigyázz magadra!
Zsuzsa feltette a tűzhelyre a tejet, majd homlokát ráncolva megállt a konyhaszekrény előtt. Némi fejtörés után elővett egy gyűszűnyi pálinkás poharat.
-Ez éppen jó lesz.
Újra megszólalt a telefon.
-Tessék!
-Szia! Van egy fél percem a reggeli megbeszélés előtt. A lányok jól vannak?
-Igen. A kisebbik épp most telefonált.
-Otthon minden rendben?
-Minden a legnagyobb rendben. Az égvilágon nem történt semmi különös.
-Jó. Akkor most rohanok. Szia!
Zsuzsa kuncogva letette a kagylót, majd kakaót töltött az aprócska pohárba, és dudorászva bevitte a szobába.
A manó édesdeden szuszogott a kispárnán.
Sipkája félrecsúszva, haja kócosan szétzilálva, arcán elégedett mosoly. A nap épp a talpát simogatta.
Zsuzsa halkan letette a kakaót, a pohár parányit koccant az asztalon.
Néhány pillanatig csöndben állt, majd nagyon óvatosan és nagyon puhán betakarta a Kávéhozót.

(2005.)

Szilveszter Tengelicen

Ha jól visszagondolok évek óta nem voltam valami különösebb helyen szilveszterkor. Tavaly ugyan felkapaszkodtunk a Nagy-Hideg-hegyre majd a Csóványosra, és gyönyörű, inverziós időt fogtunk ki, még a Magas-Tátra is látszott a köd fölött. Erről ide végül elmaradt a bejegyzés, már akkor is voltak lustább időszakaim.
Viszont előtte általában otthon töltöttem az év utolsó éjszakáját Tepertő kutyámra vigyázva, aki rettegett a durrogtatástól, viszont ha beengedtem a házba és a közelemben lehetett, akkor szép nyugodtan feküdt a szőnyegen.
Szóval egészen meglepő volt, hogy 2017 szilveszterére két meghívást is kaptam. Mivel az elsőt elfogadtam, a másodikért nagyon vérzett a szívem, mert a Mecsekbe szólt, s amellett, hogy hegy meg erdő, van ott egy Katici is.
Viszont emez sem volt kutya, ráadásul még életemben nem jártam ilyen puccos helyen, ahogy azt a szóban forgó Katici megfogalmazta, mikor a képeslapom megkapta onnan.
Igaziból annyira azért nem puccos, mert átlagos-nem hozzám hasonló, közalkalmazotti bérrel rendelkező-polgárnak is elérhető. Mindenesetre azért jómagam ámultam-bámultam, egyrészt mert nem szoktam wellnessezni járni, másrészt tényleg nagyon szép volt nem csupán a hotel, de a környezete egészen egyszerűen gyönyörű.
Mindenütt tisztaság, a legízletesebb ételek, kedves személyzet, szóval pazar.
Szerencsére számítottam rá, hogy valami elegáns hely lesz, direkt erre az alkalomra felfegyverkeztem egy ünneplős ruhával, hozzávaló varázsgömbös nyaklánccal, a tesóm lányától kaptam a lánchoz illő fülbevalót, s még fejdíszem is lett véletlenül. :-D

A wellness részleg kívülről

A hotel rész

Szerettem a lépcsők vonalait, és a rajtuk való puha járást

Első nap éjszakába nyúlóan lehetett használni a medencéket, egy pohár pezsgőt is kaptunk szívderítőnek. A vendégek legtöbbje természetesen kihasználta a sokáig tartó lubickolást. Szerencsére az úszómedencében sosem voltak sokan, ami meglepően langyos volt, ennek pedig fagyos lévén eléggé örültem. Viszont rögtön sikerült akkorát tanyáznom a lépcsőn, hogy tenyérnyi kék folt nőtt a seggemen és iszonyatosan bevertem a gerincem. Akkor nem fájt annyira, felpattantam és szaladtam úszni, csak egy hét múlva jött az igazi feketeleves, mikor egy front közeledtével a legkisebb mozdulat is szörnyűségessé vált.

No többé a lépcsőt nem használtam, a medence szélén kapaszkodtam ki-be.

Az úszómedence

A gyógyvizes medence

A gyerekeknek is volt egy külön kis pancsoló, ezenkívül még a szauna mellett egy jéghideg merülő.
Én a legtöbb időt az úszómedencében töltöttem, róttam egymás után a hosszakat, ha már sziklát mászni télen nem lehet. Mikor elfáradtam, hanyatt fordultam és élveztem a súlytalan lebegést. Ez volt a kedvenc elfoglaltságom. Csak egy-egy lassú karcsapással sodortattam magam végig a medencén, bámulva közben a gyönyörű faszerkezetű mennyezetet. Egyik este egyesegyedül enyém volt az egész mindenség, azt rendkívül élveztem, még énekelgettem is lebegés közben.
A gyógyvizes popsinövelő ücsörgős medence mindig csak ezután jöhetett. :-D Ott általában már nagyobb volt a tömeg.
Viszont a szauna melletti jéghideg merülőnél nem volt sorbanállás. Persze nekem muszáj volt belemennem, igaz közben majd megállt a szívem, mintha egy téli tóba kellett volna nyakig mártóznom. :-D

Kár, hogy a kajákról nem készítettem egy képet sem, de valahogy sosem jutott eszembe, hogy ebédhez vagy vacsorához levigyem magammal a fotómasinát. Mivel reggelizni nem szoktam, azt itt is kihagytam, de azért a kávé keksszel nem maradhatott el, és a szívecskés capuccino is jól esett alkalomadtán.

31-én iszonyatos fejfájással ébredtem, gondoltam, valami front lehet, mert hiába kapkodtam be a fájdalomcsillapítókat, semmit sem használtak. Na tessék, ilyen az én formám! Itt vagyok ezen a csuda helyen és az ágyban fetrengve tölthetem az év utolsó napját. Csak vergődtem kínomban, borogattam a kobakom, rettenetesen éreztem magam.
Kora délutánra csillapodott végül, ennek is örültem, mert van, hogy napokig tart ez az állapot. Egy kis óvatos úszás és gyógyvizes áztatás után egész emberien éreztem magam, így hát jöhetett a fotózkodás a hotel parkjában.
Nos, nem könnyű fotómodellkedni.
A modellkedésben az én érdemem annyi volt, hogy igyekeztem amennyire tőlem tellett fegyelmezetten követni az utasításokat, mint pl. állj ide, ülj oda, X-be tedd a lábad, mosolyogj, fogd meg a szobor cicijét, vedd fel ezt a harisnyát, húzd fel azt a szoknyát, mássz ki a tó fölé hajló fatörzsre magassarkúban (amiben életemben nem szoktam járni), vagy járj benne süppedő, vakondtúrásos avarban, menj a ló felé, kapaszkodj fel a kidőlt fa gyökérzetére. Az átöltözködések természetesen a parkban zajlottak a hideg földre ülve, vagy féllábon egyensúlyozva egy fának dőlve, miközben a vendégek meleg kabátokban élvezték körülöttem a sétát és az én bénázásomat.
Bevallom férfiasan a végére már nagyon fáztam.
Azért jó része is volt a dolognak. Mikor szünetben mászhattam. Ha nem is sziklára, de jobb híján hídkorlátra.

Pipulka próbálja megközelíteni a kidőlt fát, ami a tó fölé nyúlik :-D

Sötét ruhás, sötét sörényesek :-D

Napszínű a hajam, juhéj!

Ez az autó jó lesz nekem!

Végre mászhatok!!

A szilveszteri gálavacsorán (mert ilyen menőn volt kiírva  a programban) olyan ennivalók voltak, hogy azt se tudtam mit válasszak, sokszor be se tudtam azonosítani az étlapról, mi mi lehet. Az tuti, hogy ettem rákollót rántva, de volt amiről végképp nem voltam képes megállapítani, mi foroghat a számban, mindenesetre olyan mennyi íze volt, hogy sajnáltam, amiért nem vagyok nagyétkű.
Úgy érzem a ruhámmal sem maradtam szégyenben, igaz, bevetettem szakmai tudásom, és kicsit alakítgattam rajta, de szerintem egészen jól beillettem a sok elegáns hölgy közé, még ha tűsarkú nem is volt rajtam. :-D
Ezen az estén kaptam életem azt hiszem egyik legnagyobb, ha nem a legnagyobb bókját.
Indultam, hogy felszaladjak a szobába pisilni, mikor a lépcsőn beleakadtam három kislányba és egy fiúcskába. Ott üldögéltek és beszélgettek.
Az egyik kislány megszólított:
-Te fotózkodtál?-kérdezte áhítattal. Nekem már a tegezés is igen nagy bóknak számított, hisz emlékszem annak idején, gyerekszemmel már egy harminc éves is szörnyen öregnek tűnt, nemhogy egy ötven, de mikor válaszoltam, hogy igen, csak akkor jött a java.
Úgy nézett rám, ahogy csak kislányok tudnak felnézni egy nagylányra:
-Nagyon szép vagy!
Hirtelen egészen zavarba jöttem, mert sosem arról voltam híres, hogy nőiességemmel kápráztassak el kislányokat, inkább a vagány, fiús típusba vagyok sorolható, nem is tudnék tanácsot adni ilyen témában lánykáknak. Még szerencse, hogy fiam van.
Te is nagyon szép vagy!-válaszoltam hát boldogan mosolyogva, s mivel a kislány hasonló fekete csipke öltözékben volt mint én, még hozzá tettem- Majdnem egyforma  a ruhánk!
Még most is nagy, széles mosolyra húzódik a szám, és kihúzom magam, ha ez a jelenet eszembe jut. :-)
Az egész este kellemesen telt.
Igazi élő zenére lehetett táncolni, a zenekar felköszöntötte azt a szülinapost, aki 31-én született, az egész terem együtt énekelte a "Boldog szülinapot" dalt. Ez nagyon kedves jelenet volt. Éjfélkor közös Himnusz éneklés és persze a pezsgőzés után tűzijáték. Azt hittem majd csupán néhány rakétát lőnek fel, de egyáltalán nem így volt.
Aztán kiderült, hogy elsejére is van szülinapos, úgyhogy újra felcsendült a dal, torta is érkezett a szomszéd asztalnál ülő társaság éppen hatvan éves férfi tagjának.

Pipulka szilveszteri díszben

És a végére álljon itt pár kép a gyönyörű parkról, amit nem is sikerült teljesen bejárni. Nem tudom, eljutok-e még ide valaha, hogy bepótoljam a hiányosságokat, attól tartok nem. De így is hálás vagyok ezekért a napokért, mert igazán jól éreztem magam a nagy hanyatt vágódást leszámítva.

Jó lesz majd évek múlva visszanézni a fotókat és felidézni ezt a szép helyet és az itt töltött időt.

Elfeledtem megcsókolni őkelmét. Most már késő bánat.

Benyovszky-tó

Úgy zöldelt a tyúkhúr, mintha tavasz lenne

Benyovszky sírkápolna