Öregecskeszáj-Mobiltelefon

-Kétszer is hívtalak, de mindig azt válaszolta: Nem elérhető, próbálja meg később!
Hiába mondtam neki, hogy de értse meg, hogy nekem most kell!!!

A kis hős

Idén tavasszal hiába figyelgettem, bár jöttek-mentek a környéken a rozsdafarkúak, nem költözött be egyik pár sem a teraszomra. Kicsit szomorkodtam, de aztán megbékéltem, mert sajnos Huba nagy vadász, hát féltettem is a madárkákat tőle.
Második költés idején azonban új fészek került a kis kuckóba, így izgatottan megdobbant a szívem, de aztán hiába várakoztam, nem találtam benne tojást. Így hát le is mondtam az idei rozsdafarkú csodálásról, bár a kertben és udvaron továbbra is láttam őket mozgolódni. Ezért hát teljesen megdöbbentem, mikor a napokban arra lettem figyelmes, hogy nagy csivitelés van a kuckóban. Hűha, ezt nagyon titokban csinálták, mert nem vettem észre a tojásrakást, majd a költést és az etetést. A hangot adó fiókák már elég nagyok szoktak lenni.
Tegnapelőtt mikor hazaértem a munkából, elkezdtem a teraszon lévő virágaimat öntözni, mikor fél szemmel valami apró mozgást vettem észre a földön lévő egyik hasas, kis szájú kosár belsejéből. Mi a fene? Talán egér ment bele.? Ahogy közelebb hajoltam, hát ott fekszik benne egy kis fióka, szárnyai, lábacskái lógnak, már éppen csak piheg, valószínűleg az utolsókat rúgta. Nagyon szomorú lettem. A kosár egyrészt börtön lett számára, mert a szülei a szűk nyíláson nem tudtak odarepülni hozzá, másrészt védelmező erőd, mert Huba és Bödön valószínűleg nem vették őt észre. Nehéz szívvel emeltem ki a haldokló madárkát és adva neki egy apró ezrelék esélyt visszaraktam a fészekbe, ahonnan kicsüngtek a lábacskái. Remegő szívvel vártam, hogy feltűnjenek a szülők és ha tudnak, kezdjenek még vele valamit. Nem mertem már az este folyamán a fészekbe nézni, csak alatta vizsgálgattam a földet, vajon nem dobták-e ki a halott fiókát. De nem láttam semmit, s nem tudtam eldönteni, hogy ez biztató vagy nem biztató.
Másnap délután, megint csak munka után  a fészek alá húztam a hokedlit és félve bekukkantottam.
Óóó, nem hittem a szememnek! A két erősebb testvérke maga közé vette a gyengét, aki ugyan még látszott, hogy erőtlen, kicsit lóg a feje, de már határozottan ült. Hihetetlenül boldog voltam! Isten teremtményei csodálatosak! A szülőknek sikerült életet lehelni a haldoklóba.
Ma is megkukucskáltam őket, de már nem igazán tudtam különbséget tenni ahogy egymáshoz lapulva kucorogtak a fészekben.
Aztán délután, jaj, délután előtűnt mind a három fejecske!
Annyira fényes most a szívem!

Sorol a nyár tovább

Most az őszibarack van porondon. Ebből is töméntelen mennyiség a négy kis fán. És már valamennyi az üvegekben. :-)

A nektarin is bámulatos az idén. Eddig csupán egy-két szem akadt mutatóba. Nem gondoltam, hogy ez a kényes, amúgy sok permetezést igénylő gyümölcs képes mindenféle pátyolgatás nélkül is-csupán metszés és lemosózás- bőven teremni. Vannak még csodák.

És kacsintgassunk kicsit előre. Ha minden jól megy, a nyár elmúltával is lesz vitaminforrás, mert kukucskál a levelek közül a naspolya és a birsalma. Hurrá!

Haiku

Új hang nyírfámon.

Még csak barátkozunk, a

kabóca meg én.

Bőség

Tavaly nagyon csúfos esztendő járt a kertre a hatalmas mínuszokkal és a húsvéti hóeséssel.
Idén úgy néz ki bepótolja a Teremtő sokszorosan. Hála neki!

Nevenap

Mondtam Hubának, hogy koccintsunk Csaba egészségére. Túlságosan nem volt lelkes, csak unottan vakarózott. Muszáj volt az ő adagját is meginnom.

Mi kell még?

Esővel telve

hordóm. Hegyem hív. Mi

kell még a nyárhoz?

Ismeretlen ismerős

Néha onnan jön vigasz, ahonnan az ember legkevésbé várná. Tudom, ilyen a világ körforgása, valakinek adsz, aztán lehet egészen máshonnan kapsz, valaki olyantól, akinek még soha nem segítettél semmiben.
Alig-alig ismerős, szinte idegen üzenetét találtam minap a fb-os postaládámban. Semmi mellékelt szöveg, csak egy kis videó amin ő gitározik, de valami csodálatosan. Százszor meghallgattam egymás után, nagyon jól esett a szívemnek. Igaziból nem is értettem miért küldi nekem ezt egy szinte ismeretlen ember.
Megköszöntem neki és leírtam, milyen sokat jelentett. Azt válaszolta, eredetileg a párjának írta a zenét, de aztán elküldte egy rákkal küzdő barátjának, aki éppen CT-re várakozva kapta meg és mézként simogatta őt. Ekkor azt gondolta, talán nekem is jót fog tenni, mert olvasta, hogy apum meghalt.
Úgy szerettem volna nektek is megmutatni, de sajnos erre nem kaptam engedélyt, amit persze teljes mértékig megértek, hisz elég személyes az egész. Hát higgyétek el enélkül is, hogy igazán szép!

A fák fölött

Nyakadban hordtál 

egykoron, most lám elférsz

két tenyeremben.

216 év

Nagyon rossz mikor az ember elveszíti egyik szülőjét, de utána mégis ott van egy kapaszkodó a másik személyében. És habár tudja a megváltoztathatatlant, mégis-mégis reméli, hiszi, hogy az a másik még soká itt lesz.
13 év elég hosszú, és mégis annyira kevés, annyira hamar elfogy.
Szembesülni a ténnyel, hogy az ember végképp árva lett....nem is tudom mikor értem majd ezt meg teljes tudatommal, mert most még valószerűtlen. Most még csak olyan, mintha majd nemsokára megint haza mehetnék, és apu főzi a kondérnyi kajákat, aztán majd veszekszik velünk: Csomagoljatok, csomagoljatok, mit csináljak én ezzel a sok ennivalóval???
De már nem fog veszekedni velünk senki. Senki nem főz már nekünk karácsonyi meg húsvéti meg szülinap lakomákat, senki nem bicajozik hajnalban a pékhez, hogy mire kelünk, ott legyen a friss sütemény, és a megfőzött kávé sem vár majd a piros pikszisben a konyhában.
Napok óta melankóliás vagyok, rám ült a szomorúság, mintha többé nem is akarna innen elmozdulni.
Persze tudom, hogy elfog. Majd idővel, majd szépen lassan...csak az ember képes legyen kibírni addig.
Napok óta csak emlékek hada jár-kel a fejem zegzugaiban, ezernyi apró dolog.
Mikor egyszer régen apu el akarta nekünk mondani, mi a kívánsága, így kezdte: "Ha pillanatnyilag meghalok...."
Hatalmasat hahótáztunk: Jól van Papa, de csak pillanatnyilag halj meg!

Az egyik legvidámabb, legéletigenlőbb ember volt a világon. Erre kell gondolnom, ezt kell tovább vinnem örökségként! Muszáj!


Unokája Kata, aki baba korától rengeteg időt töltött a nagyszülőknél, így írt róla:

"Örökké szeretni foglak.
Nem csak nagypapa voltál, hanem apuka is, az életem legelső és legerősebb szerelme.
Az életem legnagyobb hőse. Akire mindenki felnézett, akinek életerejét ámulva figyelték. Az a végtelen jóindulat és szeretet ami belőled áradt,az a fel nem fogható önzetlenség, egy életen át elkísér majd.
Azért a húslevesért, amit főztél, azért a nótázásért két pohár száraz bor után, azokért a szülinapokért, azokért a nyarakért, amikor beléd kapaszkodtam a bicikli hátulján, azokért hétvégékért amiket melletted tölthettem, örökké hálás leszek.
Azt mondtad, mindig azt mondtad 300 évig fogsz élni. Lecsaltál 216 évet, Papa. Kérem azt a maradék 216 évet.
Azt a maradék 216 szülinapi sütögetést, azt a 216 töltött paprikát. Szeretnék még neked legalább 216 könyvet venni, és nézni ahogy olvasod. Szeretnék még legalább 216 alkalommal feküdni és hallani ahogy együtt énekelsz a Dankó rádióval.
Ez talán a legnagyobb fájdalom, amit 26 év alatt éreztem, és ez még 216 évig fog tartani.
Remélem a nagyival bepótoljátok az elmúlt 13 évet.
Örökké szeretni foglak Titeket. Végtelenül hiányoztok. ❤"

Potyogós

Ma reggel boldog voltam, mert sikerült valami jót tennem.
Nem direkt, csak úgy hozta a véletlen.
Egyik nénivel beszélgettünk az udvarán, mikor fél szemmel láttam, hogy az istálló ajtajában a földön, beleolvadva a szürke porba mintha mocorogna valami. Jobban odapillantottam, hát egy csepp tollpamacs az. Kicsi, drága, édeske madárfiók. Még nagyon pici. Benn az istállóban pedig idegesen cikázik a plafon alatt fecskemama.
Nézem-nézem, hol lehet a fészek, kérdezem Maris nénit is, meg is látom hamar egyik gerendához tapasztva. Nosza, ott egy kissámli, ami igaz billeg mint a fene, de tenyeremben a fiókával felágaskodok rá és behelyezem a sárzsebbe. Valahogy gyanús, nagyon üresnek tűnik. Kérdezem Maris nénit van-e másik fészek, vagy tán kirepültek már a fiókák? Másik fészek van, igen, ő nem tudja kirepültek-e, de minden hajnalban jön és kinyitja az istállóajtót, hogy tudjanak ki-bejárni. Miért nem hagyja nyitva-kérdezem, mire azt válaszolja, jönnek a rókák meg a nyestek. Hát igen, nálam is előfordult már sajnos, hogy épp csak kikeltek a rozsdáskák, másnapra el is tűntek, az utálatos nyest elhordta őket mind. Meghatódom Maris néni gondoskodásán, pedig nehezére esik már a járás, mégis hajnalonként útra kel hátra az istállóhoz.
Nézelődöm hát tovább, rálelek egy másik gerendán egy másik fészekre. Ez lesz az! Magasabban van, mint az első, ide már hokedli köll, de van az is egy ilyen régi istállóban, felállok, benyúlok óvatosan és meglepődök. Hoppá, ebben még csak tojások vannak, még sem járok jó helyen.
Vissza minden! Első fészeknél újra ugrás, most már inkább a nem billegős hokedlira, és óvatos vizsgálódás. Ejnye a kis büdös mindenüket, hát úgy meglapultak a fészek alján a többiek, hogy nem vettem észre őket. Így már minden rendben. Kicsi drága fecske babák nagyra nőjetek!

Ridikül

Az öregotthon folyosóján összeszaladtunk Maris nénivel, aki teljesen fellelkesülten kezdett beszélni:
-Azt hittem benne voltál a Ridikülben!! Nézem, nézem, há ez rokony, jaj, há ez Erika!!!
-Tényleg??-kérdeztem hasonlóan fellelkesült hangon, hogy igazodjak hozzá-És miről beszéltem?
-Azt nem tudom.

Bár mindenki...

Sok temetésre járok, gondolom az átlagembernél sokkal többre.
Van amikor elsírom magam még mindig, van, hogy csak állok-állok és már semmit nem érzek, nem tudom mitől függ ez, mitől nem. Általában én már előbb búcsúzom. Ha benti lakó és még ott érem mielőtt elviszik, óvatosan felemelem a fehér lepedőt, elköszönök, megsimítom az arcát, kezét, volt akit meg is csókoltam búcsúzóul. De számomra ezek már üres testek, hidegek, kemények, csupán valamiféle papírdobozok, amiket kiraknak a bolt elé, miután kipakolták belőlük a polcra az árut.
De bennem ezernyi élő emlék.
Van olyan nénim, aki több éve meghalt, mégis benézek mai napig az udvarába ha ott megyek el, és nem tudom megszokni, hogy már nincsen. Van, kinek meglátom a fényképét itt a gépemen, és eszembe jut sok kedves kis epizód, számtalan szeretetmorzsa, s már pityergek is.

Az idei esztendőből még alig telt, de már annyi rossz dolog történt, hogy egész évre elég lenne. Csak temetünk egyfolytában, és más egyéb tragédiák is árnyékolják kis kollektívánk életét. Szerencsére összetartó csapat, eddig még senki nem maradt vigasz, támasz nélkül, s ez rettenetesen sokat jelent mindannyiunknak.

Nyáron lesz hetedik éve, hogy véletlenségből belecsöppentem ebbe a szakmába, vagy inkább hivatásba, bár hitem szerint nincsenek véletlenek. És bár hiába halt már meg sok kedves saját gondozottam ez idő alatt, most történt először olyasmi, ami szerdán történt.
Egyik olyan nénimet temettük, aki már nem lakott otthon, az állapota rosszabbodása miatt lánya elvitte magához, s ott éldegélt vele. Karácsonykor beszéltünk telefonon, elmesélte, hogy ott is van "dadája", mint amilyen én voltam. Nagyon örültem, mert erőteljes, élettel teli volt a hangja, nem olyan kis gyámoltalan, és zavarodott, mint mikor elköltözött a faluból.
Ez katolikus település, a szokásos ceremónia zajlik, de most  a református vagy egyéb temetésekhez hasonlóan felsorolták Maris néni életútját is, fontosabb állomásait, jellemző tulajdonságait, s végül a családot, hogy kiktől búcsúzik: gyerekeket, unokákat, dédunokákat, szomszédokat, barátokat s végül engem és másik gondozóját is.
Csak álltam és álltam, mint akit különös nagy tisztesség ért, nem is tudtam hirtelen hová lenni. Az otthonban lakóknál van, hogy megemlékeznek a nővérkékről, de ilyen, hogy engem név szerint említsenek a hét év alatt még sosem fordult elő.

Nagyon nagy vigaszom volt, mikor megtudtam, hogy Maris néni szépen halt meg. Reggel felébredt, kiment, de mondta a lányának, még kicsit visszabújik, míg készül a reggeli. Mire a reggeli elkészült, ő már végleg elaludt.
Előző nap ünnepelték a születésnapját, köszöntötte a család, boldogan készült a húsvétra.

Óóó, bár mindenki így halhatna meg!

Az utolsó

Ma az utolsó 
hófolt is patakká vált
ócska tetőmön.


https://www.youtube.com/watch?v=SeBdCR4FUzg

Bővült a túracucc repertoár

Rég álmodott vágyam teljesült tegnap, mikor- igaz elég sokára-, de megérkezett a postán Huba hátizsákja. Sokat keresgéltem, nézegettem a neten, latolgattam, számolgattam, mert nem olcsó mulatság, még az én profi kis Zajo zsákomnál is drágább. De hát világéletemben spórolós fajta voltam, már gyerekként is hihetetlenül be tudtam osztani a dolgokat, anyutól örököltem ezt az elég előnyös tulajdonságot. Kobakom és tesóm lánya is ráütött, ők éppen telefont illetve autót vettek maguknak a napokban az összerakosgatott pénzecskékből.
Ha meg végül megvan a rávaló, ilyesmire sosem sajnálom, ahogy a kötélre, beülőre, karabinerekre, reverzóra, sisakra meg a többi túrás-mászós dologra sem sajnáltam. Nekem ezek ezerszer többet érnek, mint mondjuk egy új asztal vagy szekrény vagy ilyesmi. Tökéletesen megfelel a szüleim régi 40 éves gáztűzhelye, a kisgyerekkorom emlékeiben élő konyhaasztalunk, nagybátyám szüleinek kredence, vagy a ki tudja hány éves hokedlik. Megfelelnek a célnak, szeretem is őket, lelkük is van, eszembe sem jut lecserélni valami modernebbre vagy menőbbre. Nem mondom, hogy szegényesen élek, de azt hiszem rém egyszerűen.
Szóval megérkezett a kutyahátizsák, nagy izgalommal bontottam ki a csomagot és örömmel szemléltem az új szerzeményt. Végre nem nekem kell majd cipelnem nyári melegekben a dupla mennyiségű vizet, meg az uzsonnát, lesz fegyverhordozóm. Sőt még ahhoz is elég tágas, hogy pulóver, esőkabát vagy egyéb holmik is beleférjenek, ha az én batyum túl nagy lenne.
Fel voltam készülve, hogy csak folyamatosan, lassan lehet majd hozzászoktatni Hubát.
Az első próba elég jól sikerült, könnyen rá lehet adni, kényelmesnek tűnik, klasszul ki van bélelve, a csatok eldugva, hogy ne nyomják őt, nagyobb zsebek, kisebb zsebek, fém karika a póráznak, a tetején fül, ha meredeken segíteni kell a kutyának, szóval rendkívül profi.
Vártam a reakciókat, mint pl. hátrázogatás, foggal-körömmel való leszedéssel próbálkozás, idegeskedés, de semmi sem történt. A fiatalúr úgy viseli a zsákot, mintha azzal született volna a hátán. Hiába,no, igazi túrakutya tökéletesen tudja mi a dolga.

Ha még egyszer találkozunk

Egyik nénimnél összefutottam régi munkaadómmal és barátnőmmel, Katikával. Napközben nem igazán szoktunk találkozni, meg is örültünk egymásnak.
Úgy egy óra múlva betértem Ildi kisboltjába, hogy bevásároljak az öreg tanár néninek, hát nem ott van megint Katika. Vigyorogtam is nagyot, mikor megláttam:
-Ha legközelebb találkozunk fizetsz!
-Mit?
-Hmmm...mondjuk egy konyakot!-kacagtam rá cinkosan.
Válogattam a polcokon, épp lekvárt kerestem, Katika már a pénztárnál fizetett, majd hallom a hátam mögül:
-Maszi!!
Megpördültem a sarkamon, ránéztem Katikára, és hatalmasat hahótáztam.
Felém nyújtott kezében ott villogott egy csavaros kifli, vagy aki nem ismeri ezt a szakszót egy kis üveg konyak, olyan, amit az alkeszek szoktak munkába menet a bolt előtt inni.
-Te bolond vagy, bruhahaha! Most mit csinálja ezzel, mit fognak szólni az emberek??
-Majd oda adod az egyik néninek.
-Hát pont erre van szükségük. Pont erre. :-D

Fő az egészség!

A 84 éves Vilma néni és a 93 éves Károly bácsi több mint hatvan éve házasok. Egyik ül az egyik széken, másikuk a másik széken, megy a Mária rádió, kinn potyog a hó, jómagam beindítottam egy mosást, szép békésen melegszünk hárman a konvektornál.
Hirtelen megszólal a telefon, a mellette ülő, demens, járókeretére dőlő Vilma néni lassan odafordul, felveszi. Férfi hang darál a kagylóban, ez kívülre is hallható, de a beszéd nem érthető.
Talán valamelyik párt invitál a szavazásra géphangon.
-Micsoda ez? Micsoda ez?-értetlenkedik Vilma néni, mire Károly bácsi nehézkesen feltápászkodik, oda totyog és átveszi a kagylót.
-Halló, tessék!
A hang újra elkezd darálni, de Károly bácsi határozottan közbevág:
-Mi nagyon egészségesek vagyunk! Nincs nekünk semmi bajunk!
Most már érthetően hallatszik a válasz:
-Óóó, uram, akkor gratulálok...
De Károly bácsi mit sem törődve a gratulációval és a továbbiakkal, már rakja is le a kagylót, belefojtva a szót a csodakenőcseit vagy egyebeit reklámozó úriemberbe.
Egyszerre tör ki mindhármunkból a hangos hahótázás.
Hiába, a 93 éves Károly bácsinak vág az esze mint a borotva és ezt a demens Vilma néni is nagyra értékeli. Hát még én!

Melegedő hajléktalan macskáknak :-D

Kihívás napja

Spartan, triatlon, ultramaraton?? Ehh, piha!
Télen, nyáron újabb és újabb kihívások, megoldhatatlannak tűnő feladatok, szinte leküzdhetetlen akadályok, valódi fizikai és mentális megterhelés!!
Ha valami igazán keményre vágysz, gyere falura házi gondozónak!

Valentin-tin-tin

A 83 éves Ilonka néni Valentin napi sms-t kapott. Elhűlve és egyben vigyorogva olvastuk összedugott fejjel.
El is újságoltam a főnöknőmnek:
-Képzeld, Ilonka néni ilyen sms-t kapott: "Nem csak Valentin napon gondolok Rád szeretettel!"
-Húú, Pipulka! -néz rám huncut szemekkel velem szinte egyidős főnökasszonyom. Azt hiszem le vagyunk maradva!!