2015. január 3., szombat

Sajtos puffancs levezető séta






Mint ahogy Évának ígértem, bizony le kellett járni a jó nagy adag puffancsot, amit bekebeleztem tegnap, miután kijött a sütőből. Ezt általában mindig valakinek készítem, de most az egész nagy tál kizárólag az enyém volt. :-D

Nem mutatkozott túl hidegnek az idő, de azért elég alaposan felöltöztem, ki tudja azt előre. Ezekben a téli kirándulásokban nem szeretem, hogy egy csomó hacukát kell vinni, mert útközben általában hiába mégy egyszál valamiben, ahogy megállsz, vagy mikor már alkonyodik, akkor mégis kell a kabát meg a többi hóbelevanc. Szóval egész úton cipelheted a hátadon.
Már régóta áll kinn a nyárikonyha sarkában egy pár túrabot, amit Kobak kapott egyszer, de soha nem használta. Sokáig variáltam, hogy a fájó térdemre való tekintettel vigyem-e magammal, mert soha nem szoktam ilyennel menni, nem volt túl sok bizalmam hozzá. Aztán mégis magamhoz ragadtam, fiatalabb már nem leszek, gondolom a térdem sem fog sajnos megjavulni, hátha ezzel könnyebb lesz.
Eleinte össze-vissza bénáztam, azt se tudtam, hogy kell a kezemre aggatni, számomra nem volt egészen egyértelmű a dolog. :-D Jó lett volna valami jártas személy szaktanácsadása a használatot illetően.
Mindenesetre alig mentem 500 m-t, elkezdtem lehányni magamról a ruhákat, amire előre számítottam is. Kabát, pulóver, a termo sortocskám, amit a naci alá szoktam venni fázós popóm védelmében, aztán az egyik kesztyűm, aztán a sapka is. Végül egy vékony, hosszú ujjú póló és egy mellény maradt rajtam. A sapka hol le, hol fel. Sikerült is mindjárt a kezdetekkor elhagynom, mikor épp a zsebembe volt gyömöszölve. Észrevettem ugyan egy idő után, de akkor már jócskán haladtam fölfelé, hát a fene se fog visszamenni érte. Szerencsére a mellényen volt kapucni. Bizony nagy szerencse! Az idő ugyanis hol napsütéses, hol borús, hol szélcsendes, levélserezdülős, hol pedig hideg szeles volt.
A kaptatókon hamar rátaláltam, hogy tudok a botocskákkal ügyesen haladni, itt vettem legjobban hasznát. Lefelé menetben nem igazán tudtam kipuhatolni a legcélszerűbb módot, ott sokat bajlódtam, pedig legjobban a lejten fáj a térdem, de azt mindenképp éreztem, hogy sok terhet levesz a lábról. Közel vízszintes talajon leginkább csak lóbáltam, ott nem tudtam mit kezdeni vele, tán még zavart is. Aszfalton már végszóra jöttem rá, hogy legjobb ha kicsit lemarad mögöttem és tolom vele magam. :-)
Ennyit a botos tapasztalataimról. Mindenesetre elhatároztam, hogy spórolok majd egy sajátra, ami az én méretem és összecsukható. Bár ennek a hosszúnak is kitaláltam a szállítási módját, ha épp nincs használatban útközben, de buszra, vonatra mégiscsak hasznosabb egy becsukható. Persze az lenne a leghasznosabb, ha nem fájna a térdem.  Csupán ebből az egy szempontból szeretnék egy tízessel fiatalabb lenni, semmi másért nem vágyom vissza a időben.
Na de most lássuk hol is történt a levezető séta. :-)



A zokniszárítófa ága, amin épp nem érdemes zoknit szárítani





Kilátás a megboldogult sípálya tetejéről





Nemsokára összetalálkoztam egy muksóval, aki szintén a falu felől jött, ott van nyaralójuk. Nagy ügyesen megkérdeztem, nem látott-e az úton egy színes sapkát, s mivel nagy örömömre látott, megígérte, hogy ahogy visszafelé sétál, lerakja nekem egy bizonyos helyen, s majd holnap érte megyek. Én ugyanis egész másfelé szándékoztam majd hazafelé menni.







Egyre feljebb, egyre csak fel












Lábnyom :-)

































Ezt a látványt soha, de soha nem tudom megunni





Itt fenn egy fiatal párral találkoztam, ők szemből érkeztek, amúgy egész úton magam baktattam. Egyéb dolgok mellett ezt szeretem a Börzsönyben, hogy hosszan mehetsz, anélkül, hogy lépten-nyomon belefutnál valakibe.
Írtam  az oszlopon lévő  kis szekrénykében elhelyezett vadonatúj csúcskönyvbe is, amit a közeli falu református lelkésze rakott oda december 30-án. Erről tett tanúbizonyságot az első oldalon olvasható üdvözlő írása. Ahhoz képest, hogy csak pár nap telt el azóta, voltak már benne jócskán bejegyzések.







Innen jó darabig le-föl-le-föl






Kókuszos sütemény







Valaki előrelátóan odakészített nekem az út mellé egy legyezőt, ha kimelegednék






A sütire egy kis üdítő





A nagy menetelésben el is felejtettem, hogy kicsit meghallgassam a csendet. Hirtelen álltam meg, de akkor csak álltam-álltam, megöleltem egy fát  és annyira jó volt, ahogy elöntött, átjárt, megfényesített. Nem volt az a süket csend, ami nagy hó idején "hallható", néha károgás, vagy messzi harkálykopácsolás megszakította, de áldott csend volt.







Mindig a (narancs)sárga úton





Na innentől már csak lefelé tartott az út, számomra ez volt a legnehezebb szakasz. A térdem alaposan sajgott. Mikor az ember meghallja az első kutyaugatást, az mindig különös érzés. Főleg ha rád sötétedik közben. Azt gondolod, közel már a falu, holott jó sokat kell még addig gyalogolni. Messze felhallatszik az erdőbe a hang ilyenkor.
Egy idő után vérnyomok kísérték az ösvényt, rossz előérzetem támadt.






Leérve a vadászházhoz meg is találtam szegény párát.  Mellette már égett a tűz, autó parkolt a ház mögött, de amúgy csend volt, nem láttam senkit.  Még mindig teljes szívemből gyűlölöm ezt a sportnak becézett öldöklést, nem bírom felfogni, ki találhat örömet ebben.
Sajnos nem is láttam útközben vadat.





Téli fagyi




Lassan lemegy a nap





Leérve az aszfaltos útra már láttam némi mozgolódást.




A falu első házai közt, egyik kapu előtt kinn állt egy bácsi. Csodálkozva kérdezte:
-Csak így egyedül? Hol vannak a többiek?
-Itt van a két barátom-mutattam vigyorogva a botokra.
-Nem félt a medvéktől?
-Bruhahaha! Medvéktől? Itt a két barátom velem!
-Látott vadakat?
-Egy darabot se. Csak a vadászháznál egy disznót kiterítve.
Tovább haladva az utcán a"Sajtosház" feliratra lettem figyelmes, s hopp gyorsan be is tértem oda, mert valamikor karácsony előtt egy fotópályázaton nyert egyik díjam innen kéne megkapjam. Pácolt sajt a lelkem. Persze ha már ott voltam, választottam más dolgokat is a nyeremény mellé.
A sajtos leányzó is megdicsért, hogy milyen messziről  jöttem, bár igaziból nincs messze, csak annak, aki amúgy nem szokott sétálni.
A faluban már sajnos nem tudtam fényképezni, kevés volt a fény, de ezt az egy kaput nem bírtam kihagyni, annyira kedves. Na majd máskor a többit.





Igazán büszke vagyok magamra, hogy még világosban leértem, bár a mindentudó fejlámpa ott lapult a zsákomban, de azért jobb, hogy nem volt  használatban. A buszra is csak fél órát kellett várnom, addig felöltözködtem és meguzsonnáztam a maradékból, felhörpintettem az utolsó fél bögre mentás-kakukkfüves- mézes- citromos teát. Hmmmm!
Ahogy robogtam a falum felé, azon gondolkodtam, milyen hülye dolog ez a térdfájás, mert deréktól fölfelé nem fáradtam el, még tudnék menni, még lenne bennem szív, tüdő, spiritusz, de a lábam odavan. Furcsa érzés volt, és elszomorító. És ki tudja ennyit is meddig tudok még menni.
Ahogy a busztól ballagtam hazafelé, rám köszönt két alak, a kapucniból csak félig láttam őket, de aztán felkaptam a fejem és utánuk kiáltottam:
-Nem veletek találkoztam a Holló-kőn?
-Az könnyen meglehet-válaszolta a fiú.
Na így lett tökéletesen kerek a kör. :-) 
Azt hiszem a puffancsok is lerázódtak.
Most már csak egy pohár jó kis bort innék, hijnye! Sajtom van hozzá.






2015. január 2., péntek

Téli séta






Mivel lecsengtek egyenlőre a -15 fokok, kimerészkedtünk Tepertővel egy bejgli-levezető sétára a szokásos körünkön.



























































Zörejes reggelek





Tegnap arra ébredtem, hogy rázkódik alattam a fekvőhely és az ablakon lévő dísz csapkodja az ablaküveget. Hmm, mi a szösz? Álmosan körbetekingéltem, de aztán visszadurmoltam.
Ma egy rövid csengőszó riasztott fel édes álmomból reggel 6-kor. A rossebb, ki a fene csenget ilyenkor? De ezt sose tudtam meg, mivel fordultam egyet és jobban magamra húztam a takarót. Most már igazán el se tudom dönteni, hogy csak képzelődtem volna, vagy tényleg képes volt valaki becsengetni hajnalok hajnalán.
Az már igazán nem nagy dolog, hogy hétfőn irtózatos rémálomból riadtam fel, mert a szomszéd félig lebontotta a közöttünk lévő gyönyörű patakkövekből rakott kerítést, és én annyira ordítottam volna búbánatomban, hogy egy hang se jött ki a torkomon. Nem tudom ismeritek-e az ilyet? Szörnyűséges érzés.
Na jó, az elsőnek említett esetben tényleg nem voltam őrült, utólag olvastam a neten, hogy földrengés volt ismét a környéken.



Szégyellem magam





Szégyellem magam, amiért ilyen jó dolgom van, holott igaziból nem is olyan jó, mert hónapról-hónapra élek, és ha beütne valami krakk, hamar én is így találnám magam, mint a videóban. Ha mégsem, az csak azért lenne, mert apukám és a testvérem nem hagyna megfagyni. Bár a nővérem sincs rózsás helyzetben, szóval igaziból egyedül 81 éves apukánkra számíthatnánk, aki hála Isten egész elfogadható nyugdíjjal rendelkezik a régi rendszer, vagy ki tudja mi jóvoltából. Ha elkeseredek, mindig ezzel biztatom és vigasztalom magam, hogy apunak, ha a gyerekkora nem is volt könnyű, de a korkedvezménye miatt hosszan élvezheti a nyugdíjas éveit és nem kell kuporgatnia, éheznie, fagyoskodnia.
A Jó Isten legyen mindannyiónkhoz kegyelmes, hogy ne így kelljen ünnepelnünk, bár szeretetben, megbecsülésben, tiszteletben van mit tanulnunk tőlük.



http://index.hu/video/2015/01/01/hajlektalan_szilveszter/?utm_source=facebook&utm_medium=share&utm_campaign=index






2014. december 31., szerda

Elkezdődött






Tepertő nem szobakutya. Már a méretei miatt sem, hihihi. De két alkalomkor mégis beengedem, s az egyik ma van. A többi napokon ő vigyáz rám, ilyenkor meg én rá.
Pár perce már rémülten be akart jutni, pedig én még nem is hallottam semmit. Lehet ő  sem, csak érzi, hogy vészesen és elkerülhetetlenül közeleg a szilveszteri durrbelebumm?  Még jó, hogy nem pesti kutya.
Mindenkinek áldásokban gazdag, minél kevesebb rosszat tartogató új esztendőt kíván Tepertő kutya, Bödön cica és Pipulka!
Ha van kedvetek, tartsatok velem jövőre is!










 



2014. december 30., kedd

Ünnepek előtt, közben, után





































Kovács András Ferenc








Havon madár járt:
verset írt... Már elrepült --
a kert nyitott könyv.









2014. december 19., péntek

Maris néni-száj





Megérkezem a vásárolt dolgokkal  a boltból, kezdeném bepakolni a nyárikonyhában a hűtőbe, de Maris néni rám szól:
-Jaaaj, most ne rámolj, majd én elpakolom, hát még bent szívózni is kell!
Visszafojtott vigyorral vonom felelősségre:
-Maris néni! Há maga szívat engem???




2014. december 17., szerda

Hmmmm






Egy kupica jó kis házi pálinka, tehéntejből főzött puliszka sűtszalonnával megszórva, híjjj a király fiának sincs jobb vacsorája, a betyárját neki!








2014. december 13., szombat

Most épp ez a vers kedves a szívemnek



Pilinszky János
Miféle földalatti harc



Napokra elfeledtelek,
döbbentem rá egy este,
üres zsebemben álmosan
cigarettát keresve.
Talán mohó idegzetem
falánk bozótja nyelt el?
Lehet, hogy megfojtottalak
a puszta két kezemmel.

Különben olyan egyremegy,
a gyilkos nem latolgat,
akárhogy is történhetett,
te mindenkép halott vagy,
heversz, akár a föld alatt,
elárvult szürke hajjal,
kihamvadt sejtjeim között
az alvadó iszapban.

Így hittem akkor, ostobán
tünődve, míg ma éjjel
gyanútlan melléd nem sodort
egy hirtelen jött kényszer,
az oldaladra fektetett,
eggyévetett az álom,
mint összebújt szegényeket
a szűkös szalmazsákon.

Mint légtornász, az űr fölött
ha megzavarja párja,
együtt merűltem el veled
alá az alvilágba,
vesztemre is követtelek,
remegve önfeledten
mit elrabolt az öntudat
most újra visszavettem!

Mint végső éjjelén a rab
magához rántja társát,
siratva benne önmaga
hasonló sorsu mását,
zokogva átöleltelek
és szomjazón, ahogycsak
szeretni merészelhetünk
egy élőt és halottat!

Véletlen volt, vagy csapda tán,
hogy egymást újra láttuk?
Azóta nem találhatom
helyem se itt, se másutt!
Megkérdem százszor is magam,
halottan is tovább élsz?
Kihúnytál vagy csak bujdokolsz,
mint fojtott pincetűzvész?

Miféle földalatti harc,
s vajjon miféle vér ez,
mitől szememnek szöglete
ma hajnal óta véres?
A zűrzavar csak egyre nő.
A szenvedély kegyetlen.
Hittem, hogy eltemettelek,
s talán te ölsz meg engem?

Én félek, nem tudom mi lesz,
ha álmom újra fölvet?
Kivánlak, mégis kapkodón
hányom föléd a földet.
A számban érzem mocskait
egy leskelő pokolnak:
mit rejt előlem, istenem,
mit őriz még a holnap?








Képeskönyv





Van aki tudja, hogy csináltam egy nézegetős oldalacskát a fb-on a falucskámról.
Aki meg nem tudja, de van kedve bekukkantani, hát íme:

https://www.facebook.com/kiskemenceikepeskonyv?ref=aymt_homepage_panel









2014. december 12., péntek

Sánc-tánc





Esti kötelességem teljesíteni indultam, vagyis indultam volna, de ahogy kikanyarodnék a hídon, pufff, bedőltem a sáncba. Pedig akkor még esküszöm nem ittam semmit. Egy az egyben bedőltem hosszában. Jó kis keskeny betonsánc, épp elfértem benne, csak a térdem lehetett útban, mert azon hamarosan vagy 10 cm-es átmérőjű fekete folt keletkezett. Milyen jó, hogy ilyen nyüzüge vagyok, mert ha nem férek épp bele, akkor jól agyba-főbe verem magam a beton széleken. És milyen jó, hogy ilyen keskeny a sánc, mert a bicikli fennakadt rajta, nem tudott rám zuhanni. Csak a kosara deformálódott el cseppet. Szóval minden szuper! Juhéjj!





2014. december 11., csütörtök

Kicsit késve






Időben jött hozzám is, csak eddig elmaradt róla a beszámoló.
Nagyon jó ám gyereknek lenni! Mint minden évben, idén is az öreg, éppen 81. szülinapját ünneplő ApuMikulás bőségesen pakolt nekünk. :-)
Ez itt az én bakancsomban lévő rakomány:







Tavaly egészen elképesztő találékonyságról tett tanúbizonyságot az öreg Miki. Ilyen puttonyokkal érkezett az általa oda vezényelt nagyszakállú. Bár azt be kell valljam, csak az unokáknak. Nekünk gyerekeknek puttony nélkül. :-D












2014. december 10., szerda

Dienes Eszter: Félálomban






Felemel, elejt,
hordoz az este,
sötét árnyékom
hull levelekre.

Leskel az alkony,
bújik a csillag,
aki ma itt volt,
holnapra itt hagy.

Pörög a levél,
pihen a szárnyam,
gyerekkoromban
anyámmal háltam.

Megvan az ágyunk,
megvan a szárnyam,
anyám meg fű lett
messzi határban.

Apám, ő harmat,
anyámon csillog,
elűzik számról
messze a szitkot.

Felemel, elejt,
hordoz az este,
sötét árnyékom
hull levelekre.









2014. december 9., kedd

2014. december 4., csütörtök

Piros Miklós




Azt hiszem álszerénykedni nincs okom, mert ahogy egyik néni mondta az ünnepség után, egy színész veszett el bennem.
Rengeteget nevettünk, nem hiába készültem annyit. Két krampusz és egy manócska is segítségemre volt egyik ötgyerekes kolléganőnk kislánya személyében. Persze a poénokat sokkal jobban tudják értékelni a bennfentesek, de azt hiszem még a ma kezdő vadonatúj kolléganő is jól érezte magát.
Az öregecskék édességet kaptak, a munkatársaknak külön marhaságokkal készültem. Pl. az új kolléganő, aki takarítani fog egy WC pumpát kapott "szükséged lesz rá" megjegyzéssel. Aki a szomszéd faluból jár bicajjal, ő szolgálati járműként matchboxot, eddigi kitartása jutalmául, az egyik házi gondozó rózsaszín bundabugyit a télre való tekintettel, a főnöknőnk, aki éjszaka is dolgozik, ócska elemlámpát, aki most járja a nővér iskolát, régi iskolatáskát és hasonló bolondságokat.
A legnagyobb darab kolléganőt, aki tényleg igazán nagy darab, az ölembe ültettem, mint a Mikulás szokta a gyerekeket, hogy súgja meg a kívánságát. Néhány néninek bókolva kezet csókoltam, s bizalmasan bemutatkoztam Piros Miklós néven,  megkérdeztem, eljönne-e az ünnepség után kávéra.
Voltak harsány kacagós, és megható pillanatok. Egyik új nénink vezetékneve Peták. Tudtára adtam, hogy rendkívül örülök, hogy közöttünk van, mert ezután a főnöknő, már nem mondhatja, hogy nincs egy petákunk se. Egyik nénink olyan, mint egy hatalmas gombóc, nagyon szeret enni.  Amúgy nagyon kis csendes, mosolygós, szavát se lehet hallani, mindent nagyon megköszön.Valamikor fiatal korában ült repülőn. Erről faggattam, mert erre nagyon büszke. Hol járt? Németországban. És adtak valamit a repülőn? Átszellemült arccal válaszolt: Enni!
Volt, aki a fél életét elmesélte a Mikulásnak nagy komolyan. S volt akit ketten segítettek hozzám, de mégis odabotorkált, s mikor kérdeztem tőle jött-e  már magához a Mikulás, csak szerényen, halkan suttogta: Eddig még soha!
Hol volt az ő idejükben Mikulás? Hol volt csokoládé, meg cukorka?
Valakinek a testvére is eljött, egy nagyon aranyos néni, akit jól ismerek. Őt is kiszólítottam a végén, elkezdtem kérdezgetni, szépen válaszolgatott is, aztán egyszer csak felkiáltott: Két órája itt ülök, és gondolkodom, ki lehet a Mikulás, én ismerem ezt az asszonyt, ismerem ezt az asszonyt! Pipulkaaaaa! Hát te vagy? Viharosan ölelt puszilt, mit sem törődve a többiekkel, akiknek esetleg sejtésük se volt, ki a nagyszakállú. :-D
Egyik nénink szinte teljesen süket, az ünnepségből se igen hallott semmit, de mikor rákerült a sor, valahogy értésére adtuk, hogy mondja el azt a szép verset, amit tud, mert felvételt készítünk és az Északi sarkon majd leadja a TV.
Különben rengeteg verset tud, egészen hosszúakat is. Mindig nagyon megmelegedik a szívem, mikor elmondja valamelyiket.  S most külön nekem, a Mikulásnak szavalt. :-)


https://www.youtube.com/watch?v=pX7Gn14qg5I







2014. december 3., szerda

Nagy Piros






Másodikas voltam, mikor ki tudja melyikünk fejéből, de valakiéből kipattant, hogy páran lányok lepjük meg az osztályt és a tanító nénit Mikulásra. Nagy titokban folyt a készülődés. Rissz-rossz gúnyákba, kifordított kabátokba, sapkákba bújtunk, Technokol Rapiddal ragasztottunk magunknak vattából szakállat. Jó szagunk lett, gondolhatjátok, szipuzhatott volna belőlünk a fél alsótagozat.
Otthonról kockacukrot, háztartási kekszet csentünk, s december hatodikán bevonult vagy 4-5 mikulás(lány) az osztályba, s kiosztotta az összefogdozott cukrokat és kekszeket.
Utána nem győztük levakarni az arcunkról a ragasztót. :-D
Ezek a régi kacagtató emlékek járnak az agyamban napok óta, ugyanis két hete lázas készülődésben és izgalomban vagyok.
Kolléganőm, aki hűségesen vállalta eddig a Mikulás szerepet, idén nyugdíjba ment, így hát ugyan ki más, mint én örököltem meg tőle a stafétát.
Holnap lesz a nagy nap, épp most is a névsort írom, meg hogy kinek mit mond majd a Mikulás, de már elfáradtam, kicsit fújnom kell egyet.
Ahogy készülődtem, rengeteget vihogtam itt magamban, mikor eszembe jutott egy-egy poén. Persze igyekeztem a kolléganőktől is ötleteket meríteni, hisz én benn az otthonban ritkán vagyok szolgálatban, ők sokkal több mindent látnak, hallanak.
Persze a dolgozók sem fognak kimaradni, nekik is készültem egy-két jó-jó-jóhohohó szóval, hahaha.
Szóval most tűkön ülök, megyek is, folytatom a névsort, hogy megteljen a Nagy Piros Dossziém.
Holnap szurkoljatok a debütálásomhoz!





Lélegzetelállító




"Lélegzetelállítóan gyönyörű Vintage lámpák" címszó alatt nézegettem képeket, s kettőnél is boldogan rádöbbentem, hogy nekem lélegzetelállítóan gyönyörű lámpám van. Talán egy cseppet rövidebb zsinóron lóg, de éppen ilyen. :-D










2014. december 1., hétfő

Adventi készülődés







Szorgos nagy, kicsi és még kisebb  kezek készítik a koszorúkat, asztaldíszeket, mécsestartókat.
Közben tea és zsíros kenyér hagymával. :-)






Ugyan én "kiszolgáló személyzet" voltam, de végül csak nem tértem üres kézzel haza. Előző este jutott eszembe, hogy szőlővesszőből milyen klassz alapot lehetne csinálni ajtóra kopogtatónak. Ennek olyan sikere lett, hogy nem győztem gyártani a háromszögeket. Mikor már rajtunk, a szervezőkön kívül mindenki hazament, gyorsan  készítettünk magunknak is egy-egy kis díszt.









2014. november 26., szerda

Melegség





Munka után még elszaladtam, hogy felköszöntsem két Katimat. Anyukát és lányát. A ház előtt kihámoztam a virágokat, majd a selyempapírokat a bicaj kosarába gyűrtem a "jó lesz begyújtani" gondolattal.
Nem tudtam sokáig időzni, mert nekem mindig gondolnom kell a begyújtásra. Minél később gyújtok be, annál később kezd melegedni a ház, szóval nem  lehet elkalandoznom itt-ott este hétig ne adj Isten nyolcig.
Akinél távfűtés, gázfűtés van és soha nem tapasztalt mást, illetve meleg munkahelyen ül egész nap, az el se tudja képzelni, milyen átfázva hazaérni a hideg házba, s nem azzal kezdeni, hogy ledobom a kabátot és iszok egy meleg teát, hanem gyújtóst hasogatni, fát behordani, majd tüzet rakni, ami legjobb esetben rögtön begyullad, de a ködös időt ne is említsük, mikor egy doboz gyufát is elhasználhatsz, mégse lobban fel a láng.
Ilyen gondolatokkal kerekeztem hazafelé, közben jó csípősre lehűlt a levegő, hiába no, november vége van.
Már készítettem magam lelkileg az előttem álló feladatra, azonban ahogy az ajtóban a sötétben fordítottam a kulcsot, hirtelen az üvegen keresztül kis fényt láttam meg. Mi a szösz ez? Kis kerek fény. Egy pillanatra ledöbbentem, kukucskáltam befelé, aztán hirtelen rájöttem, hogy a kályha ajtajából jön.
Valaki begyújtott!!!
Nagyon sokáig persze nem kellett gondolkodnom, hisz csak egy "idegennek" van kulcsa a házhoz.
Olyan, de olyan meleg járta át a szívemet, hogy el se tudom mondani. Néha milyen kevés is elég a boldogsághoz. Egy fénylő kályha, ami az estém is megfényesítette.
Írtam is nyomban az sms-t:
"Teee, drága lélek, köszönöm a melegséget!"
Hamarosan jött a válasz:
"Mert megérdemled!"



2014. november 25., kedd

Bátyó







Vannak dolgok, amikről régesrég szeretnék írni, aztán tolódnak, tolódnak, végül van, hogy el is maradnak.
Ez is egy ilyen. Most a sziklák miatt újra eszembe jutott, és tényleg nem akarom már halogatni, mert ki tudja, meddig él az ember. Szeretném hát, ha nyoma maradna itt egy számomra nagyon kedves személynek.
Bár sok éve nem találkoztunk, nekem azért gyakran eszembe jut.

Régen volt, húúú, nagyon régen, hogy egy csapattal Csobánkára indultunk hétvégézni egy kis faházba. A többség HÉV-vel, mi két fiúval bicajjal keltünk útra. Volt ott nagy közös főzés, hatalmas röhögések, gazdálkodj okosan, meg minden ilyesmi.
Egy Kálmán Imre nevezetűvel (milyen híres ismerőseim voltak, mi?) kicsit kirándulni is elindultunk, s persze először fölkapaszkodtunk a sziklákhoz, ahol hétvége lévén nagyban ment a mászás.
Tátottuk a szánkat egy darabig, aztán hirtelen megkérdeztem a legközelebb tevékenykedő fiútól:
-Kipróbálhatom?
Igazán kedves volt, rögtön beleegyezett, és készségesen belebújtatott a beülőbe. Hárman voltak különben, másikuk fentről biztosított, a harmadik különösebben nem törődött velünk, csinálta a maga dolgát.
Imre közben kissé ijedten bámult, és motyogott, mint aki még nem hiszi el, hogy valóban ki akarom próbálni.
Nekivágtam, de pár lépés után elakadtam, mert sehol se találtam kapaszkodót. Lestem felfelé veszettül, de semmi. Végül kénytelen voltam hátra kiabálni a fiúnak:
-Merre kell tovább menni???
Azt válaszolta jobbra nyúljak ki oldalra, majd ott találok. De hiába nyúltam, nem volt ott semmi. Lehet valami nagyobb termetű elérte volna, de kiderült, nekem ahhoz szökkenni kell oldalra, s csak akkor találom meg kézzel, miután a lábammal eleresztettem a sziklát. Szóval ha csupán pillanatnyi ideig is, de a levegőben kell lennem. Úúú, ez gáz, de most már szégyenszemre csak nem fordulhatok vissza, ha bekunyeráltam magam. Én naiv lélek azt hittem csupán szépen felfelé kell nyomulni. :-D
Igaziból ezután a sasszé után már tényleg csak azt kellett. Én meg mentem is ahogy tudtam. Közben a lenti fiú felkapaszkodott egy kiálló puklira, onnén nézelődött. Találtam is egy videót a helyről, ott ücsörgött a tetején.
https://www.youtube.com/watch?v=h0Cjam-Yu-g

Most már a fenti fiúhoz voltam közelebb, igyekeztem hát veszettül, annyira veszettül, hogy még térdelni is akartam valami vasra, de szerencsére rám kiabált, hogy jaj, azt ne!
Bizonyára fogták a fejüket utána rendesen, hogy te jóó ég, ez miket csinált! :-D
Tök jól feljutottam, örömmmámor, juhéjj, na de most akkor hogy kell lemenni?
Hiába mondta, hogy csak üljek bele nyugodtan a kötélbe, és leereszt, én ettől totál befrászoltam. Csak ott lifegjek a semmibe? Akkor inkább még tízszer felfelé!
De nem volt más választás. Görcsösen próbáltam lefelé menet időnként kapaszkodni a lábammal, ahelyett, hogy lazán lökdöstem volna magam, aminek az lett a vége, hahaha, hogy fennakadtam, és lógtam fejjel lefelé, de csak eresztett-eresztett. Végül a puklin ülő fiú kapott észbe-mert ők közben dumáltak-, hogy hééé, állj, állj!!!
Megszabadultam, és szerencsésen földet értem.
A felhőkön jártam az élménytől, marhára tetszett a dolog.
Imi, mint akinek a fogát húzzák, vette át a helyem. Szerintem esze ágában se lett volna kipróbálni, ha én nem vagyok ott, de így már nem maradhatott szégyenben. Mindenesetre hősiesen helytállt.

Nagyon köszöntük a fiúknak. Közben a harmadik is előkerült, s valahogy kiderült, hogy ugyanabban a Budapest melletti kisvárosban lakik, ahol én albérleteztem akkoriban Benyó cimborámmal. Bár mint említettem, ő nem sokat hederített ránk, mászott jobbra-balra a kék rövidnadrágjában.
Hát így volt az én nagy kalandom. :-)

Utána telt, múlt az idő, már nyár végére járt, mikor egyik reggel munkába menet a totál tömött buszon állva látom, hogy az azutáni megállónál, ahol én laktam, felszáll a kék rövidnadrágos fickó.
Meglepődtem, meg is örültem, meg is ismert. A tömegben nyomorogva próbáltunk eszmecserélni, vigyorogtunk is a helyzeten. Mivel közeledett a szülinapom, megkérdeztem volna-e kedve eljönni egy kert partira. Így került szóba, hogy szeptemberben születtem, mire mondta, hogy ő is. Persze ez még nem annyira érdekes, de kiderült, hogy a nap is stimmel, ezt már nem igazán akartam elhinni, azt hittem hülyéskedik,  csak nevettem rajta. Vigyorgott ő is, de közben kínlódott, mert mondta, hogy felszakadt a szája, a kollégája belefejelt, és marhára fáj, ha vigyorog.
De akkor rákérdezett, hogy milyen évben születtem, és mikor megmondtam, csak fogta a száját, csak fogta és szorította, és könyörgött, hogy ne röhögtessem, és nem igaz, hogy akkor születtem, mert ő is.
-Na neeee! Ezt már igazán nem hiszem el!
-Nem hiszed? Ott ül az anyukám!-bökött a fejével valahová a tömegbe- Megkérdezheted!
-Jaaa, persze, ahaa! Ott ül az anyukád, pont ott ül.
Pukkadoztunk a röhögéstől, az egész helyzet ebben a heringcsapatban annyira abszurd volt, olyan valószerűtlen.
Az igazi meglepetés akkor ért, mikor letüremkedtünk a buszról és újdonsült ikertestvérem oda kiáltott egy néninek:
-Anyu, mikor van a születésnapom?
A néni odafordult és pontosan megmondta a dátumot.
Azt hittem bepisilek. Ilyen nincs!
Hát így kezdődött a barátságunk, vagyis testvérségünk. Ő lett az én bátyusom, én meg a hugicája, mert néhány órával azért előbb született, mint én. Még éjszaka, én meg reggel.
És persze eljött a születésnapomra, ami igen emlékezetes volt, mert mindenkinek olyasvalamiben kellett jönni, amit amúgy soha nem venne fel. Én pl. barbieruhában voltam vörös parókával kiegészítve.
És kikönyörögtem nagy nehezen még egy sziklamászást is, ami nem volt könnyű, mert ő igaziból egy elég magánakvaló ember volt, aki csinálja, ami jól esik, különösebben nem foglalkozik másokkal, űzi a kedvteléseit. De azért egyszer, egyetlenegyszer mégis beadta a derekát.
Az azért volt különösen klassz, mert hétközben történt és senki nem volt ott rajtunk kívül. Így én is kicsit bátrabban mertem bénázni. Viszont máig büszke vagyok rá, hogy megdicsért. Azt mondta, hogy mikor ő először mászott itt anno, rendesen be volt tojva, én meg mászok mint a gép.
Nagyon emlékezetes számomra az a délután. Vittem egy doboz sütit, ültünk fenn a szikla tetején egymás hátának dőlve, majszoltunk és bámultuk az erdőt. Kell ennél szebb?
Magánakvaló volt, céltudatos, cseppet önző, de időnként voltak nagyon kedves dolgai. Például, mikor hozott nekem a Kaukázusból az Elbrusz tetejéről egy követ azzal, hogy otthon kalapáccsal törjem szét és akkor olyat látok, amit még soha senki előttem. :-)
Ma is megvan.
Vagy mikor egy fergeteges Oregon koncerten voltunk, s már hazafelé a buszon valahogy nagyon elkámpicsorodtam. Annyira fantasztikus volt a zene, és olyan jól éreztem magam, egy porcikám se kívánta, hogy hazamenjek a tök üres házba. A cimborám ugyanis minden hétvégén elment a szüleihez, s tudtam, csak a süket csend vár. Nem tudom, miért viselt ez meg akkor ennyire, de teljesen magam alá estem, s ezt a bátyóm is észrevette. Annál a megállónál, ahol neki le kellett szállni, letuszkolt a buszról, bevitt az éjjel-nappal nyitva tartó kis közértbe (akkoriban ez még kuriózum volt), vett nekem sajtot, mert tudta, hogy nagyon szeretem. Aztán elterelt hozzájuk, megvacsoráztatott, nem kellett egyedül maradnom, ott aludhattam náluk hálóing gyanánt egy nagy férfiingben.
Ezt soha nem felejtem el neki, míg élek. Olyan jó volt hozzám akkor.

Azóta lett két szép gyermeke, a sűrű, göndör, fekete haja fehér lett, s bár hosszú évek óta nem láttam, ugyanúgy szeretem, mint valaha. Ő az ikertesóm! :-)





Bognár Barnabás: Érintés


Lepergek néha az időről,
Mint korhadt fáról a kéreg, a héj,
És elidőzöm kissé a semmiben,
Hogy ne féljek, és hogy te se félj.





Ezt a képet Bátyus egyik barátjának albumában találtam. Az Elbruszon készült.  Mivel nyilvános, ezért remélem nem haragszik meg senki, ha kölcsönvettem.








2014. november 24., hétfő

Ladázás




Katici, héj, nézd csak mi jutott eszembe? Ha falmászó nem is, de ládamászó azért voltam én ám! :-D








Könyv




Kölcsön kaptam Babcsán Gábor Égig érő fal c. könyvét.
Ha már ez a nagy álmom nem valósult meg az életben, legalább olvashassak róla, az is valami.
Bár vannak dolgok, amiket úgysem fogok megérteni anélkül, hogy megtapasztalnám gyakorlatban, mégis nagyon-nagyon szeretem az ilyen mászós könyveket. Ugrándozik a szívem olvasás közben, és persze mindig fáj is, hogy lemaradtam a hasonló élményekről. Úgy érzem magam, mint a meglett felnőtt, aki nem kapta meg soha gyerekkorában a villanyvasutat, s ezt sehogy se tudja kiverni a fejéből.
A könyv előszavában ezt olvastam:
"Végül is nem szükségszerű, hogy a legjobb mászók tollforgatásban is kiválóak legyenek. Babcsán Gábor eddig megjelent írásai viszont valóban élményszámba mentek, s ezt a könyvét is garantáltan nehéz lesz több hétre beosztva végigolvasni."
No ez tökéletesen igaz. Alig kezdtem el, már körmöm rágva nézegetem az egyre fogyatkozó lapokat.












2014. november 21., péntek

Kakaskodások








Kislánykoromban gyakran néztem, ahogy apu tyúkot vág vagy anyu tyúkot bont, de ennyi volt az összes közöm a dologhoz.
Aztán házi gondozói pályafutásom egyik napján Margit nene bejelentette, hogy segítenem kellene neki, mert már egyedül nem tudja tartani is a tyúkot és vágni is. Kissé ledermedtem, de kifelé nem mutathattam semmit, elég gázos lett volna leégni az idős falusi asszony előtt, nem  kezdhettem picsogni.
Úgyhogy hősiesen tartottam a vergődő tyúkot egyszer, aztán másszor, aztán ki tudja hanyadszor. Szóval egészen belejöttem, de szerencsére eddig a kést még egyszer sem kellett használnom, azt sose bízták rám. Persze ha nagyon muszáj lenne, biztos azt is megcsinálnám, de egyenlőre szívesebben vagyok csupán segéd.
Nem olyan rég Ilus néni fogadott sápítozva, hogy jaj-jaj, valahogy le kéne vágnunk a kakast. No akkor ijedtem meg csak igazán, mert hatalmas, dromedár kakas volt az, s nem éppen jámbor fajta.
Ilus néni már előre bezárta a hidasba. (A hidas itt felénk a disznóólat jelenti, aminek van elől egy lehajtható ajtaja, oldalt pedig egy rendes. Kicsi padlása is van felül a széna tárolására)
Dupla kesztyűt húztam, mert alaposan be voltam tojva, hogy az az egedelem nagy jószág majd alaposan összecsipked. Erősítésnek a szomszéd Marikát is áthívtuk, így hárman kezdtünk az akcióba.
De hiába nyitottuk ki az oldalsó ajtót, a kakas bekuckózott a sarokba, ahová nem lehetett elérni kézzel. Próbáltuk zavarni, hajkurászni, de nem mozdult. Marika az első, lehajtható ajtón keresztül egy kapával igyekezett böködni, piszkálni, de amint kijött a sarokból és közeledtem volna hozzá, vissza is rohant. Ilus néni kétségbeesetten siránkozott, hogy jaj, most mit csináljunk, mit csináljunk!
Valami láda kéne, villant fel fejemben az ötlet, és elkezdtem keresgélni a kamrában. Találtam is egy nagy műanyag almás ládát. Na most hajtsad, Marika!
Az újabb akciónak kishíján az lett a vége, hogy a résen, ahol Marika bedugta a kapát, majdnem kiugrott a kakas. Végül pár sikertelen próbálkozás után csak  rá tudtam borítani a ládát, igaz, közben négykézláb már a hidasban voltam, tiszta szar lettem,  közben Ilus néni pedig majdnem elájult az izgalomtól.
A vágás sem volt piskóta, mert ketten kellett tartsuk. Egyikünk a lábait, másikunk a szárnyait, miközben Ilus néni bőszen nyiszálta a nyakát. Akkora volt, mint egy ló, nem tudom hány kg-ot nyomhatott, de jó sokat.

Hát ilyen előzmények után, ma mikor megérkeztem Ilus nénihez, azzal fogadott, hogy azért imádkozott, hogy 2-kor jöjjek, mert akkor akar levágni két kakast.
Atyaég!
Áttelefonáltunk Bözsi nénihez, hogy megbeszéljük vele, 2-re ő is jöjjön majd oda, hárman neki esünk.
Elszaladtam még máshová takarítani, majd pontosan, mikor 2-t ütött az óra, letettem a bicajt Ilus néni előtt. De mikor bementem az udvarra, Ilus néni és Bözsi néni már épp nyüstölte az egyik kakast, a másikat pedig egy kiváltképp csínos legíny simogatta, dédelgette az ölében, az meg ott üldögélt nyugodtan, békésen.





Hát így volt az újabb kakas eset. Nekem már csak a kopasztás jutott. :-)




Web Statistics