Attila emlékére

 

Túl korai ősz.

Egy lehulló falevél

szívemhez tapadt.

Piroskodások

 

Idén már hetedszerre voltam Mikulás az otthonban. Úgy érzem, ez a szerep teljesen rám ragadt, annyira, hogy még betegen is el kellett mennem mókázni. Hiába na, a Mikulás pótolhatatlan.

Énekelgették is nekem szépen a "Hull a pelyhest", mikor nagy hangon, kezem lengetve leállítottam őket, hogy én ezt már annyira de annyira unom, kérem szépen énekeljenek már valami mást. Képzeljék csak el, mikor az ötszázharminckettedik háznál is ezt hallom.

Így aztán kívánhattam, és azt a nótát kértem, hogy "Zsebkendőm négy sarka, simára van vasalva". Mindjárt fel is vidultam tőle, csujogatva, táncolva háláltam meg.

Hohohohóó!

 

Szóval Mikulás, meg rénszarvas meg szánkó meg minden, de azért csontot is rakhatott volna a zsákba!

Berényi László: A kutya és a torokgyík

Cseh Jani bácsi két üveg borral lépëtt be a borbélyhoz. Még "gyugóhúzó" is volt nála.

– Tënnap Hevesën mësszületëtt a fijam, Janika!

– Hallottam - mondta Sanyi bácsi a Kabát-hóstyáról.

– Jézusmárija! Hát idájig hallaccott Mariska sikítoztása?

– A mënyem is a kórházba vót valamijé, oszt ő monta.

– Hát isten éltesse Mariskát mëg Janikát!

– Na mëg az apját is! - toldotta meg valaki. - Csak vót köze neki is hozzá!

– Nem midëggy az? Ha bornyas lësz a tehened, csak fëlnevelëd a bornyát! – Volt, aki igazat adott neki, mások a fejüket csóválták.

Szépen végigjárt a borosüveg az ottlévőkön. Mindenki emberesen meghúzta, nehogy hitvány legyen a gyerek.

– Kerűjje a nyavalya,

sosë lëgyën nagy baja.

Elkerűjje az átok,

Szeressék a szép lyányok! - Szavalta a kacskalábú Godó Gábor bácsi.

– Ejnye, de szépet mondott kend! Hunnan van ez a vers?

– Gyinnyéshátrú! Mindég sok gyerëk vót Gyinnyésháton. De majd mindën évbe lëcsapott valami nyavaja. Hun a hasfájás, hun a torokgyík, oszt sorba temették el az apróságokot, mer főleg a csëppekët érte letinkább a baj. Oszt vótak, akik átoknak, mások mëg szëmmelverésnek gondolták. Arra tanáták ki a verset. Átokűzőnek. Akkoriba fordút az üdő tizënnyócrú tizënkilencre (1899-ről 1900-ra), mikor mëgint gyött a kórság. Még a velemkorú gyerëkëkbű is sokat elvitt a torokgyík. A szomszéd Katyit mëg az annya. Emer néni hazaszalatt a lyányával Burára (Tiszabura) az apjájékho. De ennek történettye van! – mondta Gábor bácsi. Aztán hallgatott egy sort, nehogy szószátyárnak tartsák.

– No, mongya má kend, hogy vót? – türelmetlenkedtek páran. – Kifúrja az ódalam a kíváncsiság. – Gábor bácsi kicsit oldalra fodította a fejét, "hogy ëggy ódalra gyűjjön az ész", kicsit várt, majd elkezdte.

– Emer néninek fija születëtt! Örűtek neki, mer kicsit késű gyött. De fél évet së ért mëg, elvitte a hasfájás szëgénkét. Aztán gyött a másik. Az is gyerëk lëtt, szinte vele ëccërre nyőt fël a kankutyájok.

Valami korcs fajta vót, ám a juhászok nagyon szerették a fajtáját. Azoktú lëtt akutya. A gyerëk mëg a kutya elválaszthatatlanok vótak. Hun a gyerëk alutt a kutyaólba a kutyával, hun a kutya a gyerëkkel az ágyba.

Tán három esztendős lëhetëtt Jenőke, mikor mëgint gyött a baj. Akkor is ilyesmi csintalan üdő vót, akar most ë. Cigánharmat lepte el a fődekët, csupa dér vót mindën. Jenőke is elkapta a torokgyíkot. A kutya végig ott szűkölt az ágya mellett, nem lëhetëtt kivernyi a házbú. Eccër csak a kutya vonyítva kiballagott, be az óljába, oszt, mintha rít vóna, keservesen, halkan vinnyogott. Egész álló nap. Ahogy a kutya kigyött a házbú, utóssót sóhajtott a gyerëk, oszt vége lëtt.

Évek teltek el. Mán Katyi is vót vagy négyéves. Azon a napon valamëlyik szomszédlyány gyött vóna hozzá jáccanyi. A kutya eláta (elállta) az ajtót és különös hangon vonyítani kezdëtt. Bent a házba a nagyapa odaszót a mënyinek:

– Be në eriszd, akarki az! A kutya pont így vonyított, mikor őrizte Jenőke betegágyát! – Emer nénibe is előgyött az emlék! Hamar összekapkotta a letfontosabbakot, oszt Katyival ëgyütt elindút gyalog Burára az annyájékho. Ott is maratt, míg érte nem mënt az ura.

A szomszéd kislyány, akar csak sok más gyerëk Gyinnyésháton, belehalt a torokgyíkba. Hogy hunnan gyött, hova mënt a nyavalya, ki tuggya. Lassan elterjedt, hogy a kutya mentette meg Katyit.

A fé uradalom attú akart kiskutyát. Doktornak.

– A bolondok! – mondta nagyapám! – Ahho ugyanúgy át kéne élni az új kutyának a betegségët, mëg olyan kötődés kéne, aminő Jenőkének vót a kutyájokho! Pár nemzedékën át!

A kert mint élőhely

 

Eddig csak sima trágyadombom volt, de idén készítettünk Kobakkal régi raklapokból komposztálót. A minap ebbe kotorkáltam át a földről az addigi domb egy részét, vagyis kotorkáltam volna, de hirtelen megállt a lapát a kezemben.  Mégpedig azért, mert beleütközött egy tüskés hátba, s azonnal méltatlankodó fújtatást is hallatott a gömböc.

Hirtelen meglepődtem, lebénultam, aztán rohamtempóban kezdtem visszaszórni szegény megzavart jószágra a komposztot. Később a biztonság kedvéért még falevelet is hordtam rá a nyírfa alól ami most termeli rendesen a szőnyeget.

Az első ijedelem után viszont hatalmas öröm töltött el. Még egy állatka, akinek tudtam a kertemből valamit adni, akivel megoszthattam az otthonom. Igaz én a kertvégi, gallyakból való rakást szántam neki, de hát ő másképp döntött. Bizonyára ez a hely melegebb, jobb lesz neki télire, végülis ő a szakértő, nem én. :-)

No most el kell gondolkodnom, hogy felszámolhatom-e jövőre teljesen a dombot, vagy csak egy része kerüljön bele az épített keretbe. :-D

Egy idő óta külön figyelmet fordítok rá, hogy a kertben az állatkák is jól érezhessék magukat. Nem csak a teraszon évről évre költő rozsdáskák, hanem a méhecske hotellel most már a zümik is, az aranyvessző sövénnyel a verébhad, akiknek ez téli kedvenc pihenőhelyük a kutymákok nagy bosszúságára. Az öreg bodzafát mindenféle madárka látogatja, idén két apró fészek is volt rajta, talán zöldikéjé és tengelicé. Mivel sok száraz ága van előszeretettel kopogtatják a harkályok és már csuszkát is láttam rajta. A magas nyírfa szintén sok madárnak ad pihenőhelyet és a kerítésre felfutó borostyánban is találtam picinyke fészket. A házi magaslesre odút helyeztem, valószínű azt a verebek lakták be. Belegondoltam, hogy tulajdonképp a környéken alig van fa a házaknál, maximum gyümölcsfa, de van ahol még az se. Az viszont nem ad fészkelőhelyet.

Mindig ültetek az ágyások szélére büdöskét, kardvirágot, napraforgót a méheknek, s a kertben elterjedt kerekrepkényből is hagyok szigeteket fűnyíráskor, mert azt különösen szeretik, ha virágzik. Na és nincs is hetente lenyesve 1cm-esre a fű. Igaz, így nem az a tipikus gyönyörködtető pázsit, inkább amolyan elhanyagoltnak tűnik, de nekem nagy örömet okoz a sok zümmögő méh látványa. 

Nyár végén a darazsak felfedeztek egy nyílást valahol a tető sarkánál és elkezdtek fészket építeni a padláson. Még a szomszéd is szólt, hogy ott vannak, de én nekik is örültem. Mi lenne ha mindenki csak lefújná őket. Ártani nem ártanak nekem, magasan vannak, ők nem zavarnak engem, én nem zavarom őket.

Ilyen sok állatka tán egyik évben sem élt körülöttem, és ez nekem olyan öröm, olyan boldogság amit nem tudok máshoz hasonlítani. És azt hiszem jele is annak, hogy nem hiábavalóak az erőfeszítéseim.

Az Ipolynál

 

A nyáron háromszor sikerült kijutnom az Ipolypartra, ami csepp enyhülést jelentett természetre kiéhezett lelkemnek. Kétszer Szőrmesterrel, egyszer mászópajtival. Mint utólag kiderült, fizikailag is jót tett az úszás, igaz másnap délelőtt mindig nagyobb fájdalmaim voltak, de aztán enyhültek és egész jól tudtam mozogni egy darabig. Sajnos csak ennyi adatott, mivel autóhoz kötött dolog, bicajjal túl messze van, és a bicajozás csak kicsi távra működik most, esteleg boltig, patikáig.

Számomra az Ipolynak van valami varázsa, végtelen nyugalma, békéje, csodásan jó dolog lassú, merengő folyásában hangtalan karcsapásokkal szelni a vizet a falevél-csónakok közt. Nem vagyok jó úszó, de ha igyekszem, akkor sikerül elfelejtenem az alattam lévő mélységet, bár akkor érzem magam biztonságban, ha leér a lábam. Mégis azt a részt szeretem jobban, ahol ellep a víz, és van az úszásban valami kicsit izgalmas de mégis megnyugtató, hogy merem rábízni magam az alattam lévő mélységre. Nem igazán tudom ezt megfogalmazni, ez csak egy különös érzés itt belül.

Mindig késő délután mentünk, így ránk is alkonyodott, egyik alkalommal már szinte sötétben úsztunk. Ez azért volt hihetetlen élmény, mert ahogy csupán a fejem lógott ki a vízből, egyfolytában ott cikáztak körülöttem a denevérek és ebben is volt valami kettős, egyrészt izgalmas és kicsit ijesztő, másrészt felemelő érzés, hogy teljesen a természet része vagyok, benne mozgok, vele együtt lélegzem. Az ember azt gondolja, hogy jujj, denevér, nehogy hozzám érjen, nekem repüljön....persze ha megtörténik, tulajdonképp semmi, alig érzékelsz valamit. Itt meg nem sok esély volt rá, hisz lassan haladtam a vízben, számukra teljesen kiszámítható módon. Tavaly, Szatmárban este, bicajozás közben, mikor nagyobb sebességgel haladtam, nekem jött egy, innen tudom, hogy tulajdonképp nem is igazán érezni. Miért van mégis  a fejünkben, legalábbis nekünk, nőknek, hogy az juj-juj-juj iszonyú dolog? :-)

Szóval ha csak háromszor is, de örülök, hogy kijuthattam az Ipoly gyönyörű partjára, örülök a barátok szívmelengető társaságának, a mozgásnak, a finom szalonnának és bársonyos vörösbornak.

A tésai-fürdő lépcsője :-)

Mászópajti edz egy nagy tál sóskában

Póruljárt szerelmespár, bár az is lehet, hogy nászutasok

Határok között

Pókbölcső

Csiribiri bojtorján

Lombsátor

Rézsikló, akit először az alkonyatban ágnak néztünk, annyira mereven feküdt az út közepén

Nagyon nem akart elmozdulni az útról, valószínű még érezte ott a melegséget, sokáig kellett ösztökélni, míg hajlandó volt lekúszni a szélre, ahol még jó darabig mérgesen nyújtogatta rám a nyelvét.

Orbáncfű

Édes

 

Kísérletezgetek. Kíváncsi vagyok mennyire lesz majd érezhető a mézben a gyógynövények íze, hatása. Készül majd még kakukkfüves is, csak most kifogytam az akácmézből. Amúgy a virágmézet kedvelem legjobban, de az becukrosodik idővel, itt pedig a látvány is fontos.

Barbiii

Mikor az ember húszéves fia és annak haverja egy ilyen autóval állít be péntek este

 

Esti látogató

 

Nagyon régóta vártam már a mai látogatót. A kertet pár éve úgy alakítom, hogy jól érezhesse magát, vannak jó kis bokros részek, s a tavasszal lemetszett ágakat sosem égetem el, hanem fölhalmozom egy rakásba, hogy búvóhelyet találhasson ha erre jár. Télen használok ugyan a rakásból gyújtósnak, de a következő tavasszal pótolom a kupacot. Persze ez más szempontból is hasznos, hisz nem terhelem a levegőt az égetés füstjével, terhelik azt épp elegen a környéken, még abban az időszakban is, mikor tilos volna tüzelni.

Az esti locsolást végeztem a  szürkületben, mikor megpillantottam az almafa alatt. Meg sem ijedt, még csak össze sem gömbölyödött ahogy megközelítettem és köszöntem neki. Kis gombszeme csillogott, orrocskája apró, gyors mozdulatokkal szuszmákolt bele az esti levegőbe. Sokáig guggoltam mellette és beszélgettem neki.

Aztán lassan sántikálva bementem a házba a fényképezőért, közben rövidke lábain arrébb sétált, de továbbra is bátran fogadta a közeledésem. A falka megjelenésére  is csak félig-meddig húzta össze magát, aztán újra kinyújtózott, csupán az orra járt továbbra is gyors ütemben. Persze nem is engedtem a gazfickókat túl közel hozzá, mert ha egy nozi szúrás után elkezdik ugatni, akkor hamar összegömbölyödik. Így csak ismerkedés céljából megszimatolták, de a figyelmeztetésemre szófogadóan hátrébb húzódtak.

A koma türelmesen várta, hogy a sötétedő kertben megpróbáljak róla képeket készíteni, ami persze nem volt túl sikeres, a vakut is muszáj volt használnom. De sebaj, az élmény megmarad, még ha a fotók csapnivalóak is lettek.

Micsoda egy bátor sündisznócska ez, még szellem-Cosinustól sem rémült meg.

Ide a végére pedig egy bájos videó:

https://www.youtube.com/watch?v=aBTGfShA7NU&t=106s&ab_channel=ATevaNL1

Váltó ügyek

 

Úgy hozta a sors, hogy megismerkedtem egy legénykével, aki itt szokott önkénteskedni nálunk a kisvasútnál és nagyon szeret túrázni is.

Korához képest-most tizedikes gimnazista-igen komoly és okos fiú, teljesen másképp viszonyul az élet dolgaihoz, mint általában a kortársai.

A héten is itt dolgozott a vasúton, s mivel megtudta, hogy hosszasan betegeskedek, megkérdezte egy üzenetben, hogy segíthet-e nekem valamit. Nagyon meghatódtam, ebből a gesztusából is látszik, hogy nem egy átlagos 16 évesről van szó.

Vaciláltam  mi legyen, s végül megkérdeztem tőle, nem volna-e kedve elvinni a kutymákokat sétálni, mert miattam szegények ők sem jutottak el tavasz óta kirándulni. Mivel Levi maga is állatbarát, megígérte, hogy másnap elviszi őket futni, estefelé át is jött megbeszélni a  részleteket, amiből végül hajnal kettőig tartó dumálás lett, Huba és Mamusz közben teljesen beleszerelmesedtek. 

A futás nem úgy alakult, ahogy tervezte, épp bődületes hőség volt, a kutymákoknak nem annyira tetszett a szaladás, végül csak kirándultak, de azt igen nagyot, mert egy kis eltévedés után 21 km lett a táv. Az ebek végül már alig lihegtek, az út végén Huba be is fordult egy idegen, nyitott kapun és egyszerűen lefeküdt az árnyékban, hahaha.  Ettől függetlenül nagyon élvezték a napot, elég szófogadónak is bizonyultak és továbbra is csüngtek Levin. Még képeket is kaptam a túráról.

Huba árnyékba vonul egy ház udvarán:-)

 

Később volt még egy kisebb kirándulásuk a mezőn, az is nagyon jól sikerült, szóval a kutyák végképp a szívükbe zárták Levit.

Közben persze ő egyhuzamban dolgozott a kisvasútnál, ahol az egész pályát felújítják,  most a váltók festegetésével foglalkozott többek közt.

Küldött is egy fotót ezzel a felirattal: Ezt neked készítettem.

Én teljesen elámultam és a lábam kisujjáig meghatódtam:

Hogyhogy? És honnan fogják tudni, hogy az az enyém? Ráfested, hogy Maszaté? :-D

Hol fogom megtalálni, melyik szakaszon? 

Mire jött a felvilágosító válasz:

A kéépet! :-D

Nagyot kacagtam a félreértésen:

Jaaaaa! Bruhahahaha! Pedig azt hittem lesz egy váltóm. :-D

Aztán másnap jött egy újabb kép: Kész a váltód!

Bárki megtekintheti a 3/6. vágányon. :-)

Hőség

 

Kórházi büfé.

Krémesek közt csapkod egy

eltévedt lepke.

Margit néni és a buschraft vagy minek nevezzem

Van egy 87 éves nénim, aki nagyon sokat dolgozott az erdőn. Ugye itt a Börzsönyben az emberek nagy hányada az erdőből élt annak idején, míg be nem gépesedett minden. Nagyon-nagyon szeretem Margit néni történeteit hallgatni, már csak azért is, mert magam is rajongok a Börzsönyért.

Már fiatal lánykaként is  szeretett az erdőre járni, édesapja sokszor kérdezte: Margit eljössz velem?

No ez az "eljössz velem?" persze nem azt jelentette, hogy beültek a Trabiba, kibrummogtak a hegyre aztán délután vissza haza, és azt sem, hogy kisétáltak piknik kosárral aztán meguzsonnáztak. Ilyenkor egész hétre mentek, kinn aludtak gunyhóban, ott főztek. Vagyis Margitka főzött a férfiakra. 

Mit szóltok, ez mán egy szabályos buschraft, nem de? 

Persze  azt hiszem a 15-16 éves Margitkának cseppet nehezebb dolga volt mint manapság nekünk, akik kedvtelésből vonulunk ki a hegyre, és fogalma sem volt róla, hogy ő most buschraftol. Már csak azért sem, mert nem volt softshell ruházata, csak paraszt szoknyácskája meg harisnyája meg nagykendője. Ettől függetlenül ha édesapja rákérdezett, ő azonnal vállalkozott, hogy elkíséri a férfinépet, mert nagyon szeretett velük menni az erdőre. Ilyenkor ő volt a vízhordó és a szakácsnő is egyben, de ha arra volt szükség, postásként is üzemelt. Egyszer átküldte édesapja Diósjenőre, a hegy másik oldalára, miután elmagyarázta neki, merre forduljon, hol menjen felfelé, hol keljen át a patakon stb. Akkor még csak 12 éves forma volt, és nem vezetett sárga jelzés. Rá is csodálkoztak a jenei erdészeten, hogy kerül oda egyedül. Szóval Margitka tájékozódásból is jól szerepelt térkép, iránytű, GPS nélkül. És úgy tűnik volt vér a pucájában is, ha szabad ezt a szót használnom. 

Vajon melyikünk merné egyedül elindítani a Börzsönyben ma a 12 éves lányát? És melyikünk 12 éves lánya vállalkozna erre nyomban okostelefon nélkül, ráadásul gyalog?

Az emberek ellátása nem volt egyszerű dolog. Mesélte, hogy két kannával hordta a vizet a legközelebbi forrástól, ami időnként nem is volt túl közel, s ha nagyon havas, jeges volt az ösvény, sokszor a fele kilötyögött mire visszatért.  Ha nagy meleg volt, pörölt velük, hogy ne igyanak túl sokat, ne kelljen annyiszor fordulnia.

Nem úgy kellett főznie, mint gondolnánk, nem egy nagy bográcsban dolgozott, hanem sok kis fazékban, mert mindenkinek külön készített ételt aszerint, mit hoztak magukkal otthonról. No ne gondoljatok valami nagy dolgokra, hol rántott leves, hol bableves, hol krumplileves volt az ebéd, ennek erejével dolgoztak egész nap a férfiak kézi fűrészekkel, lovakkal. Ahogy szétoszlottak az erdőben, egy-egy csapat tüzet rakott, s Margitkának a tüzek között kellett szaladgálnia és nézni a fazekakat. Ahány ember, annyi fazék. Hol innen, hol onnan kiabáltak neki: Margitka! 

Este már csak hideget ettek, akkor nem kellett főzni. A gunyhójukat-ma menedéknek neveznétek-, ágakból építették és avarral fedték minél vastagabban. Derékaljnak is avart használtak, de sok időbe telt összeszedni, mert ahogy Margit néni mesélte, csak úgy nyalábjukba hordták, nem volt más. Takarót otthonról vittek, de nem valami hiperszuper pehely töltetű hálózsákról van szó, csak amolyan sima egyszerű pokrócról. Este a lábuknál tüzet gyújtottak, a parázs egy darabig még melegített. Egyszer olyan hideg volt, hogy Margitkának megfagyott a feje alatt a kenyér, s mivel valószínű álmában húzódott volna közelebb a parázshoz, reggelre kiégett a harisnyája.

Azt mesélte soha senki nem panaszkodott, nem kényeskedett. Ő sem.

Egyszer még a Mátrába is elkísérte a favágó csapatot, pedig akkor két hónapra mentek, közben egyszer sem jöttek haza. Igaz, ott volt egy szakácsnő is, nem egyedül kellett ellátnia a férfiakat.

"Ahányszor édesapám megkérdezte jövök-e, mindig volt kedvem. Soha nem tudtam, anyám kapott-e valamit a munkámért"-meséli.

Minden zegzugot ismer, rengeteg fát ültetett az asszonyokkal már felnőtt korában. Ő ültette a nyírfákat a Kenyeres-forrásnál, a fenyőfákat Királyházán, tudta fékezni a kisvonatot, megnevezi még most is az erdőrészeket, rengetegszer kikérték a véleményét dolgokban. Könyörögtek az édesanyjának, hogy engedje el iskolába tovább tanulni, de az nem egyezett bele. Tán jobb is, mert mikor valami vezetőbb pozícióba akarták tenni az erdészeten, ő rettenetesen tiltakozott. Méghogy ő ne járjon ki az erdőre a többivel, csak irányítson, na azt már nem! 

Tréfálkodó április

 

Hegytetőmre hó,

járdámra virágszirom

hull éjjel csendben.

Tavaszi munkák

 

Esti harangszó

még kertemben talál. Ma

a Hold besegít.

здравствуйте

 

Ma csapatosan eljutottunk egy budapesti oltópontra. Ez mondjuk kicsit érthetetlen számomra, hogy miért nem Vácra, miért nem Balassagyarmatra, miért nem Szobra, ami már szintén oltópont, de hát van ennél nagyobb baj is a világon.

A falu mikrobuszával mentünk, jó kis sofőrt kaptunk, a csajok végig viháncolták az utat, mint a gyerekek.

Előbb értünk ugyan oda, de rögtön fogadtak, alig töltöttem ki a papírt már kiáltották is a nevemet a vérnyomásmérésre, a másik szobában meg már döftek is, választhattam, melyik karomba kérem.

Fél óra biztonsági várakozás után egy kedves doktornő vagy nővérke (ezt nem tudom) elmesélte mire számíthatunk esetleg mellékhatás gyanánt, és mondta, hogy egy napig ne végezzünk fizikai munkát. Aztán viccelődve hozzátette, hogy otthon mondjunk két hetet. :-) Majd lehet mondom is Hubának, Mamusznak, Bödönnek és Cosinusnak, hogy most nekik kell fát behordani, meg a kertben dolgozni, mert nekem nem szabad. :-D

Szóval minden rendkívül flottul, olajozottan, simán ment, mindenki kedves volt és segítőkész.

Remélem másoknak is hasonló pozitív tapasztalatai vannak.

Tünékeny kristálybirodalomban

 

A múlt hétvégén csodás képeket láttam egy olyan helyről, ahová én is készülök egy idő óta itt a hegységben. Most teli volt jégcsapokkal, mert éjjel erős mínuszok voltak, nappal pedig 1-2 fok pluszban. Ilyen időjárás nem túl sűrűn adódik, ez okozta a fokozott jégcsapképződést is.

A hely amúgyis érdekelt, de most ezekkel a jégcsodákkal megtűzdelve különösen csábító volt. A probléma csupán az, hogy következő hétvégéig erős felmelegedést jelzett a meteorológia, tehát addig nem lehet várni, ha még szeretnék valamit látni belőle.

Hosszas variálás után végül kivettem egy nap szabit. Janyek barátomtól, aki a képeket mutatta információt kértem az odajutásról, mert csak egy ideig lehet jelzett ösvényen haladni. Ő ugyan GPS segítségével találta meg, de berajzolta nekem egy térképvázlaton, amit átküldött. Ez mégis némi segítség volt, próbáltam hát memorizálni, illetve bíztam az eddigi tájékozódóképességemben ami általában velem jön mindenhová, és persze a papírtérképemben.

Ha az embernek nincs autója, nem a legkönnyebb a közelébe jutni, mert arrafelé elég ritka falumból a buszjárat, de azért belevágtam. Borsosberényig gurultam el, ott hosszan keltett gyalogolnom míg átértem a falun, de nem bántam, mert még sosem jártam erre. Az idő borús volt, sajnos nem voltak szép fények, de megörökítettem néhány kedves részletet.

Úgy látszik székelykapu majd minden faluban akad

Látványos a falu temploma a kertjében álló öreg fával

Különös színű ajtó

Az utca jobb oldalán hosszasan húzódott a temető, én pedig szeretek nézelődni a régi sírok között

Megbújva és összebújva

Gyönyörűen felújított porta

Gyanúsan nézelődő őrszem

Hangos őrszem

A falu végén rátaláltam az állomásra, ahol a kis piros vonat szokott megállni. No ez sem egy sűrű járat. Az egyik padon ülve megreggeliztem, aztán rátértem az innen induló turistaösvényre. Lépten-nyomon fenyőrigókat láttam a bokrokon,  csipkebogyó még bőven akadt, volt mit falatozni.

 

Később a jelzés rákanyarodott a szántóföldre, ahol a jéggé fagyott traktornyomokon kívül egyéb emberi nyom nem akadt, hát ezen bukdácsoltam a még igencsak távolinak tűnő hegyek felé. Lassan ment a haladás mivel a hómacskát lusta voltam elővenni, így inkább valami furcsa balettre hasonlított a mozgásom túrázás helyett. Kedvemet az is keserítette, hogy éppen abban az áldatlan állapotban leledztem, ami folyamatosan elővesz a változókorban, vagyis ugyanúgy görcsöl veszettül a hasam, mintha menstruálnék, csak épp mégse teszem. Szerencsére azért ez nem ismétlődik havonta, de ha elővesz, akkor hetekig is képes eltartani minden javulás nélkül, közben döntöm magamba a fájdalomcsillapítókat és görcsoldókat, hogy képes legyek létezni. Szóval nem hord a tenyerén ez az időszak, ahogy az előző sem hordott, a női létet eddigi életemben mindig kínkeservesen megszenvedtem és magamban dühöngtem azon az igazságtalanságon, hogy másoknak alig van valami tünete. 

De hiába mérgeskedem, változtatni nem tudok, így újabb adag gyógyszert tömtem magamba, hátha kis enyhülést kapok és nem csak kínlódás lesz a túra.

Igen, valahová oda tartok

Elég sokáig baktattam a mezőn, s mire végre elértem az erdő szélét, elkezdett szemeregni az eső. Na még ez is a görcsök mellé, merthogy azok sehogy se akartak szűnni, úgyhogy ki is mondtam ott hangosan magamnak: Fúú, de fosul vagyok! Pfffhh...

Reméltem, hogy hamar eláll a szemergés, de végül egy magaslesre felmászva előkotortam az esőkabátom, mert már eléggé eláztam. Nem, nem gondoltam rá, hogy visszafordulok a nagy pusztaságba, mert minek is! A buszok baromi ritkán járnak, hogy ott ácsorogjak órákig egy megállóban az esőben nem sok értelmét láttam. És tudtam, ha most elszalasztom a jégcsapokat, ki tudja mikor lehet benne részem legközelebb. Az állomástól kezdve sehol egy emberi lábnyom, törtem a kissé fagyott  havat, hiába volt jelzett az ösvény, senki nem járt rajta a havazás óta előttem. Egyedül a magaslesnél láttam egy férfi bakancs nyomát. Az erdőrész sem tartozott épp a legszebbek közé, most így utólag nem is tudom mi hajtott előre, de azért makacsul mentem minden szarság ellenére.

Még otthon kinéztem a térképen nagyjából merre szeretnék haladni, hogy a lehető legrövidebb úton elérjem a sziklákat. Végül sok gyaloglás után megtaláltam azt a kereszteződést, ahol el kellett válnom a jelzéstől és egy sima erdészeti útra tértem, hogy levágjak egy nagyobb kerülőt, aztán még egy másikra. Valamiért elég jó tájékozódókával áldott meg az ég, persze azért akadnak mindig bizonytalanságok, de most is sikerült eljutnom egy újabb pontig, ami fix volt és a térkép is egyértelműen jelezte. Ez pedig egy volt erdészház helyén kialakított pihenő a kék jelzés mentén. Itt le is ültem ebédelni, meleg teát inni a termoszból és végre az esőkabáttól is megszabadulhattam, mert elállt a szüntelen szemergés ami elég lehangolóvá tette az eddigi talpalást. Ránéztem az időre, hááát nem túl gyorsan haladtam, meg is ijedtem hirtelen, hogy fog beleférni  a további keresgélés, mert délután ötkor értekezletre kellett mennem az otthonba. 

.

Fel is szedelőzködtem gyorsan és újra nekiiramodtam, ezúttal még jobban kellett figyelnem merre is haladok, mert több erdészeti út is haladt emerre meg amarra. Próbáltam a nyomokat  nézni, mert Janyek is innen ment és mondta, hogy mások is jártak a szikláknál. Néha kavarogtam egyet, aztán újra irányba kerültem, hol patakmeder irányát követtem, hol számozott madárodúk mentén kaptattam, hol magaslest hagytam el, aztán a terep lassan emelkedni kezdett és nagy örömömre megpillantottam egy bércecske kezdetét, ami hirtelen dudorodott ki a földből és a térkép alapján is be tudtam azonosítani. Juhéjj, teljesen  jó irányba haladok, most már szinte biztos voltam benne, hogy sikerülni fog elérni a célt!

Az előttem magasodó hegy ködbe takarózott ahogy kiértem egy nagy tisztásra, csak sejtettem, hogy ott van. De ekkor már tudtam, hogy közel vagyok, mert hirtelen kellett emelkednie a terepnek, a térkép nagyon sűrű szintvonalakat mutatott, el is kezdtem a kapaszkodást egy keskeny kis bércen.

Jobbra láttam magam mellett a völgy másik oldalán emelkedni a kis gömbölyded bércet, amit korábban már megnyugvással felfedeztem. Egyre meredekebben haladtam felfelé, többször meg kellett állnom szusszantani, közben vaddisznók pihenőhelye mellett haladtam el. Három "fészek" volt közel egymáshoz, ilyen kis teraszos elrendezésű mélyedéseket szoktak kialakítani maguknak heverészés céljából. 

Fentről férfihangok ütötték meg a fülemet, hirtelen el is szontyolodtam, hogy vannak mások is az eldugott helyen és nem lehetek majd ott egyedül még ezen a hétköznapi időpontban sem. Aztán persze beletörődtem, legfeljebb majd összeismerkedek velük és elbeszélgetünk, végső soron aki ide képes elzarándokolni, az túl rossz ember nem lehet.

Aztán végre ugyan még csak messziről, de megpillantottam a sziklákon függő jégcsapokat, és ujjongva igyekeztem minél közelebb kerülni hozzájuk. Nem láttam ott mozgást, már csend volt, úgy tűnik sikerült elkerülnöm a túrázókat, akiknek a hangját hallottam lennebbről. Ennek külön örültem.

Kézzel-lábbal igyekeztem fölfelé, minden addigi szenvedést, kínt elfeledtem hirtelen, annyira izgalomba jöttem. A terep nagyon csúszós volt, a jégcsapok alatt az olvadástól teljesen jeges, észnél kellett lenni, nehogy lezúgjak a meredeken. Úgy lépkedtem mint tojásokon, miközben egyik ámulatból a másikba estem. Próbáltam mindenhová bemászni, minden szemszögből fotókat készíteni, mindent elraktározni a fejembe és a szívembe.

Most nagyrészt csöndbe is maradok, inkább meséljenek a képek! :-)

 Erről a hihetetlenül csodás formáról egy templomi szószék jutott eszembe

Ahogy a cseppköveknél, itt is kialakultak egyéb formák, mindenféle gombóckák, borsócskák, amelyek hol átlátszóak voltak, hol tejüvegszerűek.

Tratatatamm, felgördül a függöny, kezdődhet a lenyűgöző előadás. Vagyis inkább folytatódhat.

Ilyen talajon kellett toporognom fotózás közben, szóval csak az nem csúszott körülöttem ami a levegőben volt. Ezen a képen az is elég jól látszik, mennyire meredeken kellett felmászni idáig, hirtelen szakad le a terep.

A lecsepegő víz itt-ott a faágakon is kialakított különös szobrokat

A szószék alulnézetből

Csupa-csupa csipke, fény és csillámpor

Jégbe zárva

A jégcsapok három helyen alakultak ki, így végig egyensúlyoztam mindenütt a keskeny, havas ösvényen amit az előttem itt járók tapostak ki.

Vízesés helyett jégesés

Hétvége óta a felmelegedő idő már sokat olvasztott a formákon, sok helyen a földön hevertek a fentről leszakadt hatalmas tömbök, s a jeges ágakkal együtt egy mini dimbes-dombos világot hoztak létre.

Janyek hétvégi fotóján itt még sorra akkora jégcsapok lógtak, mint most a bal szélen. Ez a földön heverő tömbökből is felmérhető, de én még ezeket a lezuhant darabokat is csodálatosnak láttam. A legenda szerint mellesleg ebben a barlangban is bujkált annak idején a börzsönyi betyár, Sisa Pista.

Állandó csordogálás, csepegés kísérte ottlétemet, a jegek valódi csapként üzemeltek

A különböző színű jégcsapok és a jéggel futtatott borostyán egész kompozíciót alkottak fenn a sziklán

Sajnos az idő nagyon haladt, tudtam, hogy muszáj elérnem a ritka járatok közül azt, amivel még 5-re hazajuthatok. Így is legalább egy órát eltöltöttem a fotózással. Gyorsan kellett döntenem. Egy pillanatig felfelé kezdtem kapaszkodni a szinte függőleges sziklákon a jégcsapok fölött, hogy elérjem a gerincet, de aztán hirtelen meggondoltam magam és lefelé vettem az irányt. A legmeredekebb részen egész egyszerűen seggen csúsztam le, aztán trappba fogtam. Közben fél kezemmel bepötyögtem egy rövid üzenetet a telefonomba Janyeknek: Megtaláltam!

S amire nem számítottam, egyszercsak kisütött a napocska, ami egy plusz örömforrás volt.

Nem akartam arrafelé menni, ahonnan jöttem, mert a szántón közben biztos felengedett a fagyos traktornyom, azon aztán szörnyű lenne menni, és az erdőn is tele volt az út gépek kerekének bevájt nyomaival, ahol megint bokáig süllyedtem volna. Reggel óta a hó nagyon meglottyadt, míg idefelé ropogott alattam, most kásásan süllyedt bele a bakancsom. Nagy iramban szedtem a patáimat, elég hamar leértem a pihenőhelyig, onnan pedig már a jelzett úton igyekeztem Diósjenő felé. Fújtattam az emelkedőn, de hiába éreztem, hogy már kevés a levegő, elhatároztam, hogy nem állok meg, mert akkor esélytelen elérnem a kisvonatot, ami az utolsó amivel időben lehetek. 

Nagyrészt fiatal erdőkben haladtam, de néhol megmaradt pár szép óriás, ezeket azért egy kattintás erejéig, szinte meg sem állva megbámultam. Nyávogott a telefon a hátizsák zsebében, ami üzenetet jelzett, de csak később néztem meg. Viszont mikor elolvastam tátva maradt a szám:

"Ha most azt mondod, hogy ott vagy, akkor eret vágok. Dél körül voltunk ott Karellal."

Szóval most már tudom miféle férfihangokat hallottam én mikor kapaszkodtam felfelé. :-D Röhögjek, vagy pityogjak? No mégis, ki más lehetett ott szerda dél körül, mint a rajtam kívül másik őrült, aki elcipelte a szintén őrült barátját.

De azért miközben ezen a lehetetlen eseten hüledeztem, és válaszoltam az sms-re, nem feledtem el nyargalni szorgalmasan a kék jelzésen. Még pisilni is épp csak az út szélére húzódtam le, ugye most már végképp nem járt a kutya se arra.

Egy gyönyörű matuzsálem

Elérve az első épületeket, nem tudtam eldönteni mi lehet a hatalmas hodály, mellette tó rajta híddal, tábla tiltással, aztán beugrott vajon nem ez Oszter Sándor birodalma, aki valami tó építése kapcsán haragította maga ellen a jeneieket. Aztán mikor elhúzott mellettem egy böhöm városi terepjáró benne egy szőke pipivel, még jobban elgondolkodtam. Annyira, hogy el is vétettem a jelzést, mert itt már egy valaha aszfaltos út vezetett mindenféle telepek között, miközben a kék tovább futott a fák között.  Így is elértem a faluhoz, csak kerülővel, meg némi izgalommal az idő miatt. Megnéztem az órám, aztán csodálkozva néztem vissza  a hegyek felé ahonnan jöttem. Híjnye, jó hamar lerongyoltam! Fél órával előbb, mint amire számítottam.

Nagy mellénnyel sétálósra is vettem innentől a figurát, most már nem csak futtában bámultam meg a dolgokat. Mert volt mit bámulni, hirtelen ott állt egy tank csak úgy se szó se beszéd.

Eszembe jutott Papa, aki mindig azt mondta, ha nyer a lottón, vesz magának egy tankot. Hát kb. így állt volna  a kertünkben hahaha.

Még az állomás mellett is találtam fényképeznivalót

Megnéztem a menetrendet, még bődületesen sok idő volt a kis pirosig, így kényelmesen megváltottam a jegyet, aztán beültem a kellemesen tiszta és meleg váróterembe, hogy befaljam a maradék kiflimet.

Ahogy ott rágcsálódok, belép Karel, én csak lesek, köszön, én hirtelen szóhoz se jutok, olyannyira nem, hogy bizonytalanul megkérdezi én vagyok-e az. Aztán  kiszólt az ajtón Janyekért aki beugrott, lehuppant mellém a padra és örömmel magához ölelt. Annyira hirtelen történt az egész, hogy csak ámulni volt időm, a vigyorgás csak később érkezett meg maszkkal álcázott fejemre.

Régóta nem láttuk egymást, Karel fel is emlegette, hogy mikor utoljára találkoztunk, ők utána összeütköztek egy szarvassal, az autó totál kárra tört. No reméljük most a kis pirossal nem fognak így járni, mert ők is arra vártak, csak épp ellenkező irányba.

Ettől a hirtelen jött találkozástól nem is maradt időm nosztalgiázni, pedig vagy 25 éve biztos nem utaztam a kedves kis vonaton, és minden emlékem börzsönyi túrákhoz kötődik vele kapcsolatban. Még otthonról a szülőfalumból hajnalok hajnalán kellett elindulni, ha ide akartunk jönni kirándulni, és hazafelé általában a kispirossal utaztunk Diósjenőről Vácig. Haj micsoda idők voltak azok még! Hol volt az embernek bakancsa, jó hátizsákja, vízlepergető nadrágja meg szuper esőkabátja! Még álmaiban sem. Csak úgyni utcai naciban, kötött pulcsiban, aláöltözetként vastag pamutharisnyában, s ha beázott a csizma, nejlonzacskóba bújtatott lábbal meneteltünk. Mégis milyen jók voltak azok a havas téli túrák a Csóványosra, ami akkor még messze nem volt ilyen felkapott és divatos mint manapság.

Amíg innen is, onnan is befutott a kispiros még jól kibeszélgettük és kiörömködtük magunkat. Egy sín van, úgyhogy az állomásokon várják be egymást a szerelvények.

Csuda nap volt! Hogy megérte-e miatta szabit kivenni nem is kérdés, ugye?