Tegnap múlt egy éve, hogy utoljára túrázhattam a hegyen. Holló-kőn jártunk Zsótival. Igaz, már az is egy rövidebb kirándulás volt, de most visszagondolva annyira boldog lennék, ha ugyanazt az útvonalat most végig tudnám csinálni. De nem tudom, meg még annyit se. Csak teljesen síkon vagyok képes valamennyit gyalogolni, lépcső vagy emelkedő kizárva, de sokszor a sík is nagy fájdalmakkal jár, a bicajomra támaszkodva vonszolom magam.
Laci barátom tegnap fenn járt a Csóványoson és felemlegetett egy régi túrát, ami nekem is épp eszembe jutott és örök életre szép emlék marad. Valamiért ez az egyetlen írás megmaradt a freebolgos időkből, különben minden az égvilágon odaveszett Katici kávéházával és az összes kedves sorral együtt. Sajnálom...néha jó volna visszaolvasgatni azokat az időket.
De ha már az az egyetlen megmaradt, most ide másolom.
+++++++++++
Régen éreztem ilyen jól magam, mint tegnap délutántól ma reggelig.
Laci barátommal ( ő nem a természetőr, hanem egy másik Laci) már régóta tervezgettünk egy túrát, amikor is fenn aludnánk teliholdkor a hegyen, aztán megnéznénk a napfelketét is.
Hát ez most végre-végre-végre összejött. Igaz már kicsit nem teljesen teliholdkor, de annyi baj legyen.
Munka után, úgy öt óra körül indultunk bicajokkal Királyházáig. Végig felfelé kellett tekerni a hátizsákokkal, de annyira dumáltunk, hogy észre sem vettem. Elrejtettük egy bokorba a járgányokat, aztán gyalog vettük irányba a Csóványost. Egy olyan utat választottunk a Pogányváron keresztül, amin elég hamar fel lehet érni a csúcsra, de igen-igen kaptatós. Viszont ha még viszonylag világosban akartunk felérni, mindenképpen ezen kellett felkapaszkodni. No de hát jó társaságban még az izzasztós utak is könnyebben telnek, és ez most sem volt másképp. Be nem állt a szánk és olyan szép helyeken baktattunk, hogy minden fáradtságot elfeledett az ember. Lentről kánikulában indultunk el, de mikor az utolsó pár száz méteren már sötétben bóklásztunk, a felhők begyűltek, és eléggé rákezdett szélúrfi. Ahogy a Csóványoson lévő toronyhoz értünk, felnézve már egy darab csillagot se láttunk. A torony maga elég lepukkant, tulajdonképp egy nagy betonhenger, nem túl bizalomgerjesztő. Kicsit elkenődtünk, hogy nesze neked telehold, de ahogy a vaslétrákon felkapaszkodtunk, valami különleges látványban volt részünk. Egyik oldalon tiszta égbolt, sugárzó telehold, a másikon iszonyúan be van borulva, minden tiszta felhő, és a látóhatáron időnként mindenen átcikázó hangtalan, hatalmas, a fél égboltot átívelő villámok. Eddig még csak fotókon láttam ilyesmit. Ahogy fenn álltunk a sötétben, a süvítő szélben, a vékony korlátba kapaszkodva és néztük a közelítő vihart, hát nem mondom, hogy nem voltam kissé betojva, de ilyen látványban még soha nem volt részem, úgyhogy mindent megért.
Jó ideig nézelődtünk, megtippeltük, hogy a vihar kb. 2-3 óra múlva fog fölénk érni, aztán lemásztunk, hogy megvacsorázzunk, mert igencsak megéheztünk. Igazán romantikus volt a hangulat, még egy mécsest is gyártottunk, mert Laci hozott befőttesüveget.
Igen ám, de amint falatoztunk egyre jobban fújt a szél, egyre hidegebb lett, mintha csak nem is kánikulában indultunk volna el 2-3 órája lentről. Aztán ahogy a torony felé néztem a sötétben, valahogy az egész irtó homályosnak tűnt.
-Mintha köd lenne-mondom Lacinak.
Erre ő felkapcsolta e fejlámpáját, és akkor jöttünk rá, hogy baromi nagy felhőkbe kerültünk, amik igen erőteljesen jöttek-mentek. Olyan valószerűtlen volt minden, olyan különleges, mintha valami filmbe csöppentünk volna, ahol régi, magányos lovagok róják a ködös, kietlen hegygerinceket és völgyeket.
No ez a vihar nem 2-3 óra múlva lesz itt-állapítottuk meg, és tanakodtunk, mitévők is legyünk.
Állítsunk sátrat a vaksötétben, vagy netán költözzünk be a toronyba aminek csupa vas minden létrája és emelete, amibe ki tudja mennyire csap bele a villám? Mindenesetre egyenlőre még falatozgattunk és finom juhfarkat iszogattunk hozzá, bár nem mondom, hogy jómagam teljesen nyugodt lettem volna. Lacin persze- ahogy az fiúkhoz illik-, semmi aggodalom nem látszott. Irigylem is ezért a férfiúi nemet.
Végül mikor már eléggé átfagytunk a süvítő szélben, amellett döntöttünk, hogy ilyenkor nem biztos, hogy túl értelmes dolog a sátorral bajlódni, így hát felkapaszkodtunk a torony első emeletére, ahol igazán barátságos szélcsend fogadott bennünket. Berendezkedtünk, kiteregettük a hálózsákokat, a befőttesüveg–mécses barátságosan pislákolt, valahogy a süvítő szél is csak tompán hallatszott be, s úgy éreztük magunkat, mint két igazi gyerek. Irtó jó volt! Nagyon-nagyon jó volt!
Még dumálgattunk, aztán két-három másodpercre csend lett, majd Laci szusszantott néhányat és megszólalt:
-Mikor találkozunk legközelebb?
Hirtelen nem tudtam hová tenni a kérdést, és vihogva válaszoltam:
-Hát holnap reggel!-de már abban a pillanatban rá is jöttem, hogy Laci elaludt, és ezt álmában kérdezi. Annyira elkezdtem hahótázni, hogy szegény rögtön felriadt, és amint elmeséltem mi történt, már röhögött is velem. Pedig nem csoda, hogy szegény bekómált, hisz 24 órai munka után minden alvás nélkül vágott neki a hegynek. Hálás is vagyok neki ezért rettenetesen, mert nélküle nem történhetett volna meg mindez a csuda.
Az éjszaka hála Istennek békésen telt, nagy esőt nem hoztak a vészjósló felhők, csak maradt az erős szél, még dörgést se hallottunk, valahogy hangtalanok voltak a villámok. Én ugyan nem igen aludtam, hallgattam Laci jó kis szuszogását de valamelyest mégiscsak pihentem a hajnali 4 órás ébresztőig.
A napfelkelte-nézésből nem lett semmi mert még mindig iszonyú vastag felhők borítottak be minket, süvített a szél, nem is volt értelme felmászni a torony tetejére. Nagyon sötét volt, de mindenképp el kellett indulnunk a szemerkélő esőben, mert nekem 8 –kor munkába kellett állnom.
Lassacskán azért világosodott, és végre kikapcsolhattuk a fejlámpákat. Addig nem volt túl könnyű lámpafényben botorkálni lefelé, mert valahogy a páráról visszaverődött a fény, és ez rettentő zavaró, főleg nehéz terepen lefelé. Szóval megváltás volt a közelítő szürkület.
Igaz most nem voltunk olyan beszédesek mint felfelé, a gerincen lévő kilátást sem élvezhettük, de egy percig sem bántam meg a túrát. Nagyon ügyesen, az előzetes számítások szerint értünk le a bicajokhoz. Itt már könnyű dolgunk volt, hisz a faluig szinte csak gurultunk. És ahogy ereszkedtünk, egyre tisztult az idő, gyönyörű friss zöld színekben pompáztak a rétek, felhők kóricáltak ide-oda, teljesen, mint a magas hegyekben szokás. Ezért is rajongok többek közt a Börzsönyért, mert teljesen olyan jelenségeket tud produkálni, mint pl. Bihari-hegység.
Olyannyira boldog voltam, hogy el sem tudom mondani. A hegy és egy jó barát társasága, mi a csuda is kellhet ennél több? Ahogy az utcánk sarkán elváltunk, abban a pillanatban felragyogott a nap.
2011.augusztus 15.
